Tompa Mihály: BOLDOGSÁG.
BOLDOGSÁG.
Hol vagy, hol vagy életünknek
Szép tündére, boldogság?!
Karjaidban kik pihennek?
Ajkaid kik csókdossák?
Fényes orcád néha-néha
Szemünk előtt megjelen;
Vagy csak a sziv álma képzel
Kétes ködben, fellegen?
Szép tündére, boldogság?!
Karjaidban kik pihennek?
Ajkaid kik csókdossák?
Fényes orcád néha-néha
Szemünk előtt megjelen;
Vagy csak a sziv álma képzel
Kétes ködben, fellegen?
Széles ország-út az élet,
És mi rajta vándorok;
Elfáradunk, elepedünk,
Vérző lábunk tántorog;
S boldogságért esdekelvén,
Mi előre jár szemünk:
Csendes kunyhó, vagy keresztfa
Közelébe érkezünk.
És mi rajta vándorok;
Elfáradunk, elepedünk,
Vérző lábunk tántorog;
S boldogságért esdekelvén,
Mi előre jár szemünk:
Csendes kunyhó, vagy keresztfa
Közelébe érkezünk.
De a vándor a kis kunyhót
Elmellőzi botorúl;
Öntagadás-, türelemnek
Keresztjéhez sem borúl;
A csalképet űzve, annyi
Fáradalmat elvisel;
S meglepvén az éj sietve:
Az útfélen alszik el.
Elmellőzi botorúl;
Öntagadás-, türelemnek
Keresztjéhez sem borúl;
A csalképet űzve, annyi
Fáradalmat elvisel;
S meglepvén az éj sietve:
Az útfélen alszik el.
Voltam, ábránd! völgyeidben,
Hol szellő s lomb enyeleg;
Jártam, oh vágy! szirttetődön,
Mely szédítő s meredek.
Hű csók mézét szítta ajkam,
Koszorús volt homlokom ...
S ha valék-e boldog akkor?
Ne kérdjétek, nem tudom!
Hol szellő s lomb enyeleg;
Jártam, oh vágy! szirttetődön,
Mely szédítő s meredek.
Hű csók mézét szítta ajkam,
Koszorús volt homlokom ...
S ha valék-e boldog akkor?
Ne kérdjétek, nem tudom!
Szív, oh szív! ha boldog vagy már,
Ha több kéj nem fér beléd:
Mi remegtet, mi nyom mint a
Fa harmatos levelét?
Ah, mért kell a boldogságban
Öntudatlan érzeni:
Hogy azt egy szempillantásban
El is lehet veszteni?
Ha több kéj nem fér beléd:
Mi remegtet, mi nyom mint a
Fa harmatos levelét?
Ah, mért kell a boldogságban
Öntudatlan érzeni:
Hogy azt egy szempillantásban
El is lehet veszteni?
Mért van, hogy ha szived álma
Megvalósul s a tied:
A szép bálványt összetörni
Maga a szív úgy siet!?
Csábit, vonz a fátyolos kép,
Mely távolról int felénk,
Hogy megrontsa a kicsinylés,
Amit küzdve megnyerénk.
Megvalósul s a tied:
A szép bálványt összetörni
Maga a szív úgy siet!?
Csábit, vonz a fátyolos kép,
Mely távolról int felénk,
Hogy megrontsa a kicsinylés,
Amit küzdve megnyerénk.
Zaklat a vágy, s űzve szívünk
Ösmeretlen tájakig:
Nem boldog, ha kéjt nem izlel,
Nem, ha azzal jól-lakik.
A bánatban örömet kér,
Az örömben bánatot;
Csendességből zajba vágyik,
S csendbe hogyha zaklatott.
Ösmeretlen tájakig:
Nem boldog, ha kéjt nem izlel,
Nem, ha azzal jól-lakik.
A bánatban örömet kér,
Az örömben bánatot;
Csendességből zajba vágyik,
S csendbe hogyha zaklatott.
S míg az élet, mint az égbolt,
Hol borongós, hol derült,
És megkóstol a halandó
Édeset és keserűt:
A végóra elközelget,
És szemét hogy béfogják,
Életén átnézve kérdi:
Mi volt hát a boldogság!?
Hol borongós, hol derült,
És megkóstol a halandó
Édeset és keserűt:
A végóra elközelget,
És szemét hogy béfogják,
Életén átnézve kérdi:
Mi volt hát a boldogság!?
