Tompa Mihály: LEVÉL EGY ANYÁHOZ.
Boldoggá tőn, - s kimért határa nem gyötör;
Ki nem várod hiú álmakkal a jövőt,
S békén megnyugszol a multon, amelyet letőlt.
Hová arcok fordúl, hol éber gonddal állsz!
Ugy jársz te, mint a hold, mely nesztelen halad,
Minden megfényesűl körűled, általad!
S megtér, - bár a mosoly széleszti untalan;
Szemednek a könyűt megfogni oly nehéz,
Ha lopva s hosszasan ifjú lányodra néz.
Mi az: hogy bánattal kell rá tekintened?
Hogy búsithatna el ily gyermek ily anyát?!
Értem ... nem oly szép ő, amint ohajtanád.
Hát nőkké lélek s szív egészen nem tehet?
Szellem, báj és tökély még arra nem elég....?
De kell egy kis szeszély, kell egy kis gyengeség!?
A szív törvénye ád inkább, mint elveszen;
S te túlszigor miatt azt sem látod talán,
Mi ott van gyermeked lényén, arcúlatán?
Mint a húr, hirtelen búsan megrezgene;
Oh! elég egy titkon szánó tekinteted,
Melyet megérez ő elébb, mint észrevett.
Elveszne ajkiról a dal, mosoly, beszéd;
A bú, mely lelkedből láthatlan felmerűl,
Világát, életét, mint kör venné körűl.
Lelkedre bánatot miért idézne ez?
Oh a szépség csalárd, gonosz fényű lidérc,
Amely után setét vészes helyekre érsz!
Kit a sors csábitó tündérnek alkotott:
Ha nincsen a szivben értékesebb vagyon,
Elvész, mint súlytalan hajó, hab- s zátonyon.
A lég, melyet beszí, kábító, illatos;
Szivéhez, büszke bár, a hizelgés elér,
S ez álnok tűkörből zsarnok lesz és ledér.
Másnak a perc, midőn a kedves megjelent,
S szerelmet, szívet kért a reszkető ajak:
- Ő a szót, mint üres bókot hallgatja csak.
A művész álmodik bűvös vonásival;
Ver érte annyi szív, beteg lesz annyi vágy...
S ő hidegen annyit őrjöngni, veszni hágy.
Az égi tünemény lesz végre földi rom;
Oh, ott az ajk körűl a rendülő vonás...
Hol a kín, mint az ár, magának árkot ás!
Oh az irgalmatlan sorsot még áldaná!
Hanem, hogy szánja csak, ki nem felejti el:
Ez egy a kárhozott lelkek gyötrelmivel!
Magad vagy példa te, hogy a nő mi lehet?
Oh hisz csupán nemed választott lelkei
Tudják jól életünk titkát megfejteni!
Ti jártok szellőként láthatlan, csendesen;
Ahol mi elmenénk, mutatják a romok,
Üdűlés szól, ahol ti megfordúltatok!
Mindig alább sülyed, mindig leebb esik;
Amint hajlik korunk, mi így esünk alább:
S ti magasultok az idővel, mint a fák!
Többet nyert lányod a szépségnél, nyerve bájt;
Mely, míg bánat s idő letörli a kecset:
Megtartja, mint igaz gyöngy, a fényt és becset.
Sajátja hő forrás gyanánt a nőkedély;
Amelynek légköre lágymeleg szüntelen,
Körülte a pázsit télben is eleven.
Hogy rá elégedett s nyugodt szívvel tekints?
Hogy ő boldog leend, csak gyámolítsd, vezesd,
Magadban bírod a legbiztosabb kezest!
Virágos, zengzetes, - nem hangtalan s kopár;
Az egyetlen hely, mit a sors néktek hagya:
Nagy s tisztelt lenni, mint nő, hitves és anya.
Hol még ragyog, mi az emberről elveszett;
Hol a köny megered s meggyógyul a kebel,
Érzés és gondolat a menny felé emel.
Viselje kebelén s nem a divat szerint;
Legyen jó honleány s ritkán említse ezt,
Mert szóval mondva, e nagy név szentsége veszt.
Tedd hűvé, nemessé, - tedd azzá, mi te vagy!
S ha majd egykor meghűl fején áldó kezed:
Ő boldog lesz, - boldog, ki hisz, remél, szeret!