Tompa Mihály: FORR A VILÁG.
FORR A VILÁG.
Forr a világ, forr, mint a tenger,
Amelyet a vész ostromol;
Küzd a hajós, hogy partra kössön;
S nem tudja, mint? nem tudja, hol?
Im itt tátong az éhes örvény,
Ott bősz habok torlása van...
Forr a világ, forr, mint a tenger,
Izgalmasan, borzalmasan.
Amelyet a vész ostromol;
Küzd a hajós, hogy partra kössön;
S nem tudja, mint? nem tudja, hol?
Im itt tátong az éhes örvény,
Ott bősz habok torlása van...
Forr a világ, forr, mint a tenger,
Izgalmasan, borzalmasan.
S mi járunk bátran, csüggedetlen
Ez ingatag, vészes mezőn,
Ezer szem függ a messzeségen,
Ezer kéz nyom az evezőn.
Hajónk nyugodtan állt sokáig,
Vagy kémkedett a part körűl:
A mélyre most, isten nevében!
Vagy révbe jut, vagy elmerűl.
Ez ingatag, vészes mezőn,
Ezer szem függ a messzeségen,
Ezer kéz nyom az evezőn.
Hajónk nyugodtan állt sokáig,
Vagy kémkedett a part körűl:
A mélyre most, isten nevében!
Vagy révbe jut, vagy elmerűl.
Meg-megkerestük jó tanácsért
A büszke észt, a tudományt;
De óva-intve tett sugalma
Vont jobbra, balra egyaránt.
Magunk gyujtsunk-e fényt, vagy várjunk,
Mig jő a lassu virradat?
Kérdők nagy hírű bölcseinket;
De nyelvök ínyökhez ragadt.
A büszke észt, a tudományt;
De óva-intve tett sugalma
Vont jobbra, balra egyaránt.
Magunk gyujtsunk-e fényt, vagy várjunk,
Mig jő a lassu virradat?
Kérdők nagy hírű bölcseinket;
De nyelvök ínyökhez ragadt.
S mig nincs határ, irány, vagy ösvény,
Mit a bölcseség újja húz,
Tűzoszlopként, a titkos ösztön,
Az érzelem lett kalaúz,
Mely nem merül mély számitásba
S tán a magast nem éri fel,
De annyi szívet lángra lobbant,
És arra int, hogy menni kell!
Mit a bölcseség újja húz,
Tűzoszlopként, a titkos ösztön,
Az érzelem lett kalaúz,
Mely nem merül mély számitásba
S tán a magast nem éri fel,
De annyi szívet lángra lobbant,
És arra int, hogy menni kell!
S megyünk, megyünk! hozzánk az élet
S halál nem volt még ily közel.
Tudjuk, hogy vész van a villámban,
Mely útainkra fényt lövel...
Szellőt, orkánt felfog vitorlánk,
Arcunk fagyott, szivünk repes,
E lenni vágyó s veszni kész nép
Oly szép, nagy és rettenetes!
S halál nem volt még ily közel.
Tudjuk, hogy vész van a villámban,
Mely útainkra fényt lövel...
Szellőt, orkánt felfog vitorlánk,
Arcunk fagyott, szivünk repes,
E lenni vágyó s veszni kész nép
Oly szép, nagy és rettenetes!
S ha a viharban tépve, rontva,
Elérjük majd a kikötőt.
És a mienk leend örökre
Az ígéret szerinti föld,
S mely tétlenül szemlélte harcunk,
Hévvel jön a világ felénk:
Némán esünk egymás nyakába
S megborzadunk, hogy mit merénk...
Elérjük majd a kikötőt.
És a mienk leend örökre
Az ígéret szerinti föld,
S mely tétlenül szemlélte harcunk,
Hévvel jön a világ felénk:
Némán esünk egymás nyakába
S megborzadunk, hogy mit merénk...
S ha tán minden hiába lészen,
A köny s a vér s az áldozat;
Akkor, ha győző és legyőzött
Az itéletben számot ad:
Történetünk megrenditő lész,
Mint a sir-írat a kövön:
Ezek a sorssal birkozának,
Örök dicsőség nevökön!
A köny s a vér s az áldozat;
Akkor, ha győző és legyőzött
Az itéletben számot ad:
Történetünk megrenditő lész,
Mint a sir-írat a kövön:
Ezek a sorssal birkozának,
Örök dicsőség nevökön!
