Tompa Mihály: EGER HATÁRÁBAN.
EGER HATÁRÁBAN.
Az őszi nap mosolyg derűlten,
Erdő, patak, szirt, völgy kerűltem,
Oh, e magas hegyeknek ormán,
Sokáig gyász felleg borongván:
Erdő, patak, szirt, völgy kerűltem,
| S magas hegyek fejem felett! |
Sokáig gyász felleg borongván:
| Tájra s szívre árnyat vetett. |
A földet gyakran verte zápor,
Aszályban nyilt meg keble másszor,
S mindazt, mi rá csigázva szállott:
Jég-záport, izzó napvilágot
Aszályban nyilt meg keble másszor,
| Feltörve ... megtiporva lőn ... |
Jég-záport, izzó napvilágot
| A föld némán magába vőn. |
Mint a nemes kebel csak épűl
Kemény csapás-, nagy szenvedéstűl,
Dússá lett a föld megsanyartan,
S a drága must édes patakban
Kemény csapás-, nagy szenvedéstűl,
| S magasb érzelmeket terem: |
S a drága must édes patakban
| Csordult alá a bérceken. |
Tisztúlni kezdett a hegy orma,
Sürű ködét megostromolta
S mig tépte a kéz a gerézdet:
Vidult a szív is, - nyugtot érzett ...
Sürű ködét megostromolta
| A nap, fénylő sugárival, |
Vidult a szív is, - nyugtot érzett ...
| - Megzendült a szüreti dal. |
S ha köny, ha vér szinében ömlő:
Nem láta rég ily bort a tömlő!
Méz a szájnak, tűz-láng a szívnek,
- Az édes csöppek felhevítnek -
Nem láta rég ily bort a tömlő!
| Mily pezsgés, mily erő, mi fény! |
- Az édes csöppek felhevítnek -
| Itala kéj, bánat, remény. |
Most, oh jövő, ki éveket szűlsz!
S titok, hogy rólad, majd ha eltűnsz,
Deríts e múló év borához
S az ivandó nagy áldomáshoz
S titok, hogy rólad, majd ha eltűnsz,
| Örömmel, búval szól-e szánk? |
S az ivandó nagy áldomáshoz
| Méltó, dicső napot reánk! |
Akkor zeng, zúg majd hangosabban
A viszhang, melyet a magasban
S mely szívet, ormot gyásszal föd bé:
A zord időt nem látja többé
A viszhang, melyet a magasban
| Tető tetőhöz csapdosa! |
A zord időt nem látja többé
| A hős Dobónak városa! |
