Tóth Árpád: ELŐHANG
Oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit;
Mint koldus éteti öntestén férgeit,
Mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek.
Ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár,
Aztán vígad megint, nyakig hadd lepje sár,
S lemosni mocskaink csak ronda-könny a láva.
A Sátán, s álmot ád, mely romlással marat,
S a gazdag, tiszta érc, a híres akarat
Párává lobban el az alkimista-üstben.
Ki enyhülést akar, a rondaságba váj,
S mindennap közelebb az alvilági táj,
Hová egykedvüen, bűzös homályba szállunk.
Vánnyadt keblű lotyót csókol és belemar,
Titkos, futó gyönyört mi úgy falunk hamar,
Facsarva lázasan, mint egy avitt narancsot.
Agyunkat démonok raja lepi tele,
S ha lélegzik tüdőnk, Halál zuhog bele,
Mint láthatlan folyó, s zúgása tompa jajszó.
Ha víg ábráikat eddig nem hímezék
Sorsunk hétköznapi, komisz vásznába még,
Azért van, jaj, csupán, mert lelkünk tettre gyenge,
Keselyűk, skorpiók, majmok s kígyók körén,
Mely itt nyög, bőg, röfög, kúszik, megannyi rém,
Bűneink átkozott állatkertjét rutítván,
Ez, bár alig mozog, és ordítani rest,
Romokba döntené a földet örömest,
S ásítva egy nagyot, benyelné a világot:
Huká-t pöfékel, és bitók felé mered:
Finom szörny! ugye őt te is jól ismered,
Én álszent olvasóm - képmásom - bús fivérem?