Verseghy Ferenc: 134. A' rossz szívű Bölcsek.
134. A' rossz szívű Bölcsek.
Kik sem fejeknek dőre homállyait
a' bölcs világnak szép leleményivel
meg nem javíttyák, nemde az oktalan
baromcsatákkal tartani látszanak,
nem képesek? Fél emberi szíveket
a' bölcs örömnek bájja nem illeti.
mint a' szelecskék a' hamar engedő
nádat, vagy a' vad gőblyököt eggy picziny
kitett Szelídek! kikben az emberi
felséghez illő, dücstelen, eggyügyű
előre látó elme, tapasztalás,
jobb könyveinknek néma tanáccsai
rakott világnak nyomtalan úttyainn,
mellyekre jámbor nyájatok elkerűl
a' sok tolongók! Hasztalan' őrzitek
a' tolvajoktúl kincseteket. Szemes
a' legsetétebb szikla falak közé!
Sok szép ürüggyel kérlelik eggykorig
kívántt figyelmet nem lel előttetek,
mindaddig űznek, még vagy elállotok
Ők öszvegyűjtvén dúzs hagyományibúl
az ó világnak, drága szerek gyanánt,
noszíttya, 's a' most számosan élledő
bölcseknek éles könyveibűl csak azt
a' durva szívet jóra hevíteni
nem tudgya; büszkén megvetik érdemes
mondások által jóra vezetgeti;
hiú dücsőköt, nyalka jutalmakot
's még vak csudálást szülni ohajtanak
a' köz seregben, mellynek üres fejét
ki életével csúf viseléseket
dorgálni látszik, vélek üvíteni,
Jó szívet és észt adgy nekem Istenem!
De hogyha e' két mennyei dísz közűl
's adgy tiszta szívet. Képed az eggyügyű
lélek, ha tűr is. Szörnyet az emberi
a' bölcs világnak szép leleményivel
| fel nem derítik, sem goromba |
| szíveiket nemes érzeménnyel |
baromcsatákkal tartani látszanak,
| mellyek szelídebb sorsra vágyni |
| vagy bajokot szemesen kerülni |
a' bölcs örömnek bájja nem illeti.
| A' merre tetszik, hajtya őköt |
| a' susogó hitetés, az ösztön, |
nádat, vagy a' vad gőblyököt eggy picziny
| bojtárnak éles füttyenése. |
| Tik pedig, óh sanyarú vitákra |
felséghez illő, dücstelen, eggyügyű
| erkölcsöt a' vásott Gonosznak |
| rettenetes dühödési ellen |
jobb könyveinknek néma tanáccsai
| nem védgetik, jaj! melly siralmas |
| sorsotok a' kitanúltt latorral |
mellyekre jámbor nyájatok elkerűl
| a' széles ösvénybűl, hol egymást |
| döfdösik, űzögetik, tapodgyák |
a' tolvajoktúl kincseteket. Szemes
| fortéllyok át tud hatni hozzá, |
| bár ha ki tértek is úttyaikbúl, |
Sok szép ürüggyel kérlelik eggykorig
| erkölcsötöknek szent negédgyét, |
| 's hogyha goromba köcsögtetések |
mindaddig űznek, még vagy elállotok
| a' jámboroktúl, vagy kegyetlen |
| ostorozássok alól kihaltok. |
az ó világnak, drága szerek gyanánt,
| a' csalfa mérget, melly az embert |
| emberek ellen irígy dühökre |
bölcseknek éles könyveibűl csak azt
| szedvén ki, mint mester találmányt, |
| a' mi az észt nagyon is kinyitván, |
nem tudgya; büszkén megvetik érdemes
| munkáit a' jámbor Tudósnak, |
| a' ki az embereket sekélyebb |
hiú dücsőköt, nyalka jutalmakot
| kívánnak a' megcsalt Nagyoktúl, |
| kiknek üres ragyogást szereznek; |
a' köz seregben, mellynek üres fejét
| otromba gúnyokkal gyalázzák, |
| addig az ügytelenebb Tudóskát, |
dorgálni látszik, vélek üvíteni,
| vagy szertelen kínszenvedések köztt |
| sírba hanyatlani kényszerítik. |
De hogyha e' két mennyei dísz közűl
| meg kell tagadnod tőllem eggyet, |
| a' ragyogó tudományt tagadd meg, |
lélek, ha tűr is. Szörnyet az emberi
| nemzetben a' Bölcs, hogyha tündér |
| fénnye az embereket vakíttya. |
(1806.)
