Virág Benedek: A VERSENGŐ HAZAFIAKHOZ
A VERSENGŐ HAZAFIAKHOZ
Vos
Seu calidus sanguis, seu rerum inscitia vexat
Indomita cervice feros? Ubicumque locorum
Vivitis, indigni fraternum rumpere foedus.
Seu calidus sanguis, seu rerum inscitia vexat
Indomita cervice feros? Ubicumque locorum
Vivitis, indigni fraternum rumpere foedus.
HOR. L.I.E. III.
Tí, egy Anyának - a Hazának - magzati!
Szelid Minerva tisztelőji, fájdalom!
Tí! mint a részeg vad Trácok kardra kikelvén
Egymást vagdalják; vagy mint mikor a nekibőszült
Darvak szaggatják magokat botor ostobasággal:
Egymásra törtök!
A szent barátság láncait
Eltépvén, s szórván magatokról,
Mint szilajok haragot leheltek.
Nincs soká tartó öröm életünkben;
Most reánk pillant, s mosolyog szemünkbe,
Íme! még szólok, s kezemet feléje
Nyújtom, elillant.
S mikor fog ismét visszatérni?
A bú setétes fellegi közt magát
Meghuzva, el nem hagyja helyét, makacs,
Kérlelhetetlen, büszke, gyilkos.
Fegyvert az ellen fogjatok,
Mint jó Vitézek,
Harcoljatok.
Csendes nyúgodalom! mennyei kincs! te vagy
E földön boldogságunk fő tárgya! ki fellelt
Tégedet, érzi, hogy él;
És noha szalmás
Szűk kalyibában,
Kis tüze mellett
Rágja kemény kenyerét,
Érzi, hogy édes
Élete néki.
Menj fel az Égbe, s amaz csuda fényű testeket, a nagy
Természet nagy munkáit nézd rendre s csudálljad;
Visszajövén magadat kibeszélnéd;
De nem találván senkire,
Kezd örömöd busulni magában.
De melly keserves szózat érdekel! Gonosz
Visszavonás, hah! rút fajzatja pokolnak! elöntvén
Émátnak mezeit vérrel, jő, s kürtöli bűnös
Győzedelmének fiait, kik önnön
Honnyoknak szívébe döfödni
Merték fegyverek élét.
Dühös! kegyetlen fajzatok!
Ha már vitézi véreteket kiontani
Elszántátok; elég okotok vala rontani népét,
Benneteket nevető Babilonnak,
S bosszút állani régen
Tévelygő Krásszus lelkéért, s Róma nevéért.
Térj, térj meződre vissza képtelen csuda,
S vessz el örökre!
Szelid Minerva tisztelőji, fájdalom!
Tí! mint a részeg vad Trácok kardra kikelvén
Egymást vagdalják; vagy mint mikor a nekibőszült
Darvak szaggatják magokat botor ostobasággal:
Egymásra törtök!
A szent barátság láncait
Eltépvén, s szórván magatokról,
Mint szilajok haragot leheltek.
Nincs soká tartó öröm életünkben;
Most reánk pillant, s mosolyog szemünkbe,
Íme! még szólok, s kezemet feléje
Nyújtom, elillant.
S mikor fog ismét visszatérni?
A bú setétes fellegi közt magát
Meghuzva, el nem hagyja helyét, makacs,
Kérlelhetetlen, büszke, gyilkos.
Fegyvert az ellen fogjatok,
Mint jó Vitézek,
Harcoljatok.
Csendes nyúgodalom! mennyei kincs! te vagy
E földön boldogságunk fő tárgya! ki fellelt
Tégedet, érzi, hogy él;
És noha szalmás
Szűk kalyibában,
Kis tüze mellett
Rágja kemény kenyerét,
Érzi, hogy édes
Élete néki.
Menj fel az Égbe, s amaz csuda fényű testeket, a nagy
Természet nagy munkáit nézd rendre s csudálljad;
Visszajövén magadat kibeszélnéd;
De nem találván senkire,
Kezd örömöd busulni magában.
De melly keserves szózat érdekel! Gonosz
Visszavonás, hah! rút fajzatja pokolnak! elöntvén
Émátnak mezeit vérrel, jő, s kürtöli bűnös
Győzedelmének fiait, kik önnön
Honnyoknak szívébe döfödni
Merték fegyverek élét.
Dühös! kegyetlen fajzatok!
Ha már vitézi véreteket kiontani
Elszántátok; elég okotok vala rontani népét,
Benneteket nevető Babilonnak,
S bosszút állani régen
Tévelygő Krásszus lelkéért, s Róma nevéért.
Térj, térj meződre vissza képtelen csuda,
S vessz el örökre!
