Amit a föld mélye ád
Amit a föld mélye ád
A középkori Magyarország egyik legfontosabb iparága a nemesfémbányászat volt. Bányásztak ezüstöt és aranyat, rezet és vasat, majd higanyt, s mellette kősót is. Egykoron az európai aranytermelés legalább 80 százalékát magyar bányák biztosították, míg az ezüstszükséglet mintegy egynegyedét szintén ők adták.
A középkori selmeci város- és bányajog
Első királyaink korán felismerték a nemesfémbányászat hasznos voltát, s ezért a bányaművelőket, valamint egyes bányavárosokat, településeket kiváltságban is részesítettek. Ismert pl. a IV. Béla idejében kiadott bányaművelési jogszabály, az ún. selmeci bányajog, s ez az 1245-ös irat bányászatunk legrégibb írásos emléke. Ekkor az ezüstbányászatnak két központja volt, az egyik Selmecbánya, a másik Radna. I. Károly 1342-ben kelt rendeletében az arany és ezüst vizsgálatáról értekezett, s hogy a nemesfémek mellett ekkor már komoly rézbányászat is volt, azt az a tény is igazolja, hogy az itáliai kereskedők 1358 után bekapcsolódtak a megtermelt réz forgalmazásába. Igen fontos rendelet volt az 1385-ös is, amely arról intézkedett, hogy az elöntött bányarészek annak a tulajdonába mennek át, aki ott vízmerítőgépet tud munkába állítani.
Addig, míg a 13. századig a királyi magánbirtok meghatározó jelentőségű volt a kősó- és a nemesfémbányászatban, e befolyása a későbbi századokban csökkent, s az új bányatulajdonosok nyomán az egyházi és a földesúri bányászat is kezdett kialakulni. Létrejöttek a bányászati kamarák, bérbe adták a pénzverést, s a kincstár legfőbb bevételét az ún. regálé jövedelem jelentette. A kamarai szervezet a királyi vármegyéktől független igazgatással bírt, s élükön egy-egy kamaraispán állt. Ők egyben bérlők is voltak, akiket a tárnokmester ellenőrzött. Ez a bérleti rendszer a 16. század közepéig állt fenn, s a pénzverőkamarákból, a bányakamarákból és az erdélyi sókamara hivatalaiból tevődött össze.
