Izsó Miklós
Izsó Miklós
Az egyetlen kivétel, aki a klasszicizmus-akadémizmus-historizmus folyamatából is kilógott, Izsó Miklós volt (1831-1875). Müncheni akadémista korában faragta a Juhász (Búsuló juhász) c. márványszobrát (1862), melyen az akadémiai tudás és stílus különös (népi zsáner) figurában ölt testet. Hazatérve portrészobrain bontakozott ki romantikus, a plasztika autonóm értékeire építő realizmusa (Almássy Balogh Pál képmása, 1864), ami köztéri szoborterveit is jellemzi. Közülük elsősorban a marosvásárhelyi honvédemlék terveit (1860-as évek, nem valósult meg), melyek változatain a magába roskadó alak íve, azaz a kompozíció, a forma önmagában a fájdalom kifejezője. Akár egy sebesült honvéd, akár Petőfi alakját fedezzük fel e formában, az egyformán a legyőzött ország szimbóluma.
Izsó sikertelenül pályázott 1866-ban Széchenyi emlékszobrának elkészítésére, holott pályaműve minden kétséget kizáróan nemcsak a legjobb, de egész emlékműszobrászatunk kiemelkedő teljesítménye volt. A kilépő alak erőtől duzzadó formái, a magyar férfiviselet gazdag plasztikája a tartás komolyságával, az arc hasonlóságával párosult. Izsó Miklóst korai halála megakadályozta abban, hogy saját kezűleg fejezze be Dugonics András elgondolkodó alakjának visszafogottabb szobrát Szegedre, s a számos előtanulmány tanúsága szerint az élete főműveként készülő Petőfi-szobrot. Egyedül megvalósult saját köztéri műve Csokonai szobra Debrecenben (1866-71). Kellemetlen viták és nehézségek közepette készült a költő részletekben szinte rokokósan gazdag, kissé kihívó tartású szobra, aminek felavatására nagy ünnepség keretében került sor. A szobrászt azonban nem hívta meg senki.
Az évtized folyamán Izsó számos vázlatot készített táncoló parasztokról, megpróbálva megragadni a lehetetlent: álló kompozícióba merevíteni a test minden részével változó, folyamatos mozgást. Figuráinak erőteljes kontraposztja, a mozgás lendületét és jellegét hangsúlyozó drapéria (a bő paraszti viselet redőzete, lobogása) a vázlatok elnagyolt mintázásával, s a korban szokatlan anyaggal (terrakotta) az impresszionizmus érzékiségét vetítik előre, megőrizve a szobrászat klasszikus törvényeit. A 20. század (Fülep Lajos) méltán tartotta Izsót a nemzeti szobrászat (a nemzeti és egyetemes korrelációja) megteremtőjének.
Izsó Miklós: Táncoló paraszt I. 1864-70 között
Izsó Miklós: Csokonai Vitéz Mihály álló szobra (1867)
K. K.
