Oltárképek
Oltárképek
Abban a korban, amelyet a hitviták, a vallási küzdelmek, templomfoglalások, új alapítások jellemeztek, az oltármegrendelés mindennapos eseménynek számított. A források már a század végén arról számolnak be, hogy a templomok felszerelése igen gazdag, és a festményekkel, szobrokkal ékesített oltárok száma nagy. Az oltárképeken összemosódik valóság és látomás, a földöntúli, a csodás és a valószerű, hogy minél nagyobb mozgósító erővel rendelkezzék. Ezért az egyik legtöbbet ábrázolt téma a Patrona Hungariae (Mária, a magyarok védasszonya, amint a neki felajánlott országot oltalmába fogadja). Az ilyen tárgyú képeknél Mária és a magyar szentek felvonultatása ellenére is, hiteles, csodás elemektől mentes jelenet tanúi lehetünk. A győri jezsuita templom egyik oltárán (1642) az ellenreformációnak a Patrona Hungariaeeszmében is megtestesülő ideológiája összekapcsolódik az ország legégetőbb aktuális kérdésével, a törökellenes harcra való mozgósítással. A festmény középrészén magyar születésű vagy az országban tevékenykedő (László, Imre, Gellért, Adalbert) szentek sorakoznak, akik az egyház védasszonyának nevével ékes pajzsaikkal fogják fel az előtérben álló törökök nyilait. A felső régióban Szent István Máriának ajánlja fel az országot, legfelül pedig, az oromzati képen, Szent Mihály arkangyal jelenik meg a törökök, ill. az eretnekek elűzésére.
Az oltárképfestés a 18. században is a barokk egyházi festészet vezető feladata marad, hiszen az ország újjáépítése során egymás után emelt székesegyházakban, plébániatemplomokban, szerzetesi templomokban állandóan szükség van fő- és több mellékoltárképre. Mivel a főoltár a szószék mellett a templom legfontosabb, a liturgia szempontjából is központi része, díszítésében a legfontosabb mondanivalókat fogalmazzák meg. Így örökítik meg az illető szerzetesrend védszentjeinek, vagy a templom tituláris szentjének tanításait, csodás tetteit, vagy a keresztény hit alaptételeit.
Az oltárarchitektúra fejlődése folytán e korszakban már nem elaprózott, egymás alá-fölé helyezett képekből álló retabulumok (oltár-hátfalak) töltik ki a templomot, hanem egyetlen nagy kép, amelyet hatalmas oszlopok és szobrok öveznek. A festmények mérete is megnő és az ábrázolás drámaisága, kifejező ereje, hatásossága nagymértékben fokozódik. Az oltárképek magas, vertikális képformája különösen kedvez a többszínterű ("emeletes") elrendezésnek. A mennybemenetel, az égi látomás, a földi jelenet fölött a felhőkben trónoló égi alakok megfestésére különösen alkalmasak e kompozíciók.
