Forradalom 1968-ban
Forradalom 1968-ban
A kortárs művészetet megismerő és azt akaró szándékban egyek voltak írók, költők, filmrendezők és táncosok, együttműködésük gazdag kultúrát villantott fel. Ezt teljesítették ki a magyar pop art és hard edge azon sajátos gesztusai, melyek tiltott vagy lenézett (polgári, paraszti) kulturális értékeket (rózsákat, mézeskalácsokat és hímzésmotívumokat), művészeti hagyományt (konstruktivizmus) fedeztek fel újra (Schéner Mihály, Fajó János), s egy még nem létező tömegkultúrát, lüktető városi életet is megidéztek. Vagy maga a gesztusfestészet (Tót Endre, Frey Krisztián), mely jogot szerzett a legszemélyesebb tények és gondolatok képi igényének. Vagy a színmezőfestészet, aminek a nyugatitól eltérő változatait egyaránt ihlette a paraszti művészet vitalizmusa és a kor magyar költői, filozófiai gondolkodásában megbúvó metafizika, e kétféle teljesség (Keserü Ilona, Molnár Sándor). Végül a radikális avantgárd költészetnek köszönhető első happeningekben a "képrombolás": az irodalmi és vizuális nyelv elemeinek és struktúráinak anarchista elvetése (természetesen az azokat termő civilizációval együtt) egy nyelvújítás lehetőségét vetette fel (Szentjóby Tamás).
Mindez együtt az évtized végére teljesedett ki: ez volt a magyar művészet 68-as forradalma. Ekkor rendezték az első nagyobb lélegzetű csoportos bemutatókat, s ekkor jelentek meg az első kísérletek is a művészet spontán és absztrakt karakterű új eszközeinek szembesítésére a klasszikus művészeti reprezentációval (Jovánovics György: Ember). E hősies kísérlet, csakúgy, mint a magyar (gazdasági) reformkísérlet, akkor félbeszakadt. A művészet azonban utat nyitott a reprezentáció mibenlétére kérdező konceptuális tevékenységnek és új struktúrákat építő csendes experimentációknak.
