MÉSZKŐHEGYSÉGEINK KARSZTOS TÁJAI
MÉSZKŐHEGYSÉGEINK KARSZTOS TÁJAI
Ahogyan azt ősföldrajzunk áttekintésekor láthattuk, a földtörténet középidejében – jórészt sekélytengerben – több későbbi középhegységünk területén vastag mészkőrétegek rakódtak le. E mészkövek először a kréta időszakban kerültek a felszínre. Az eocén elejéig szárazulaton lévő területeken – az akkori trópusi-szubtrópusi éghajlaton – sajátos karsztformakincs képződött: kúpok, tornyok jöttek létre. Bár e bizarr sziklaalakzatok – fiatalabb tengerüledékek védelmében – jobbára csak a Bakonyban maradtak meg (másutt a későbbi "kihantolódások" során lepusztultak), a harmad- és negyedidőszakban, ha más éghajlaton, másféle formákat létrehozva is, a mészkövek újból meg újból karsztosodhattak.
A karsztosodás (a név a horvátországi Krs-hegységből származik) a jól oldódó kőzetek, mindenekelőtt a mészkő felszínének és repedésrendszerének sajátos pusztulása. Vannak kőzetek – mint a kősó -, amelyek még a mészkőnél is jobban oldódnak; ezek azonban gyorsabban le is pusztulnak. A karsztosodás során a feloldódott kőzetanyag elszállítódik. Helyén a felszínen (ahol a mészkő apró mélyedések, ún. karrok révén pusztul) víznyelők (ponorok), töbrök (dolinák), utóbbiakból összenyílt uvalák, szerkezetileg általában előrejelzett poljék jönnek létre; a mélyben pedig – egyre nagyobb mértékben, hiszen az oldás a kialakult mélyedéseken keresztül egyre inkább a kőzettömeg belsejébe tevődik át – cseppkövekkel és forrásmészkövekkel ékes barlangok, illetve ezek származékai (rombarlangok, zsombolyok stb.) alakulhatnak ki. A mészkő oldására a tiszta víz kevésbé képes, mint a – szén-dioxidot elnyelt – szénsavas víz. A szén-dioxidban gazdag talajjal, növényzettel borított mészkőterületek a csupasznál tehát jobban karsztosodhatnak.
