A lesőharcsa, a törpeharcsa és a csuka
A lesőharcsa, a törpeharcsa és a csuka
A hazánkban élő halfajok közül a lesőharcsa (Silurus glanis) a legtermetesebb, a kifejlett óriás példányok hossza elérheti a két métert, súlyuk akár másfél mázsa is lehet. Magyarországon azonban legfeljebb 40-60 kg-os példányokat fognak. A lesőharcsa alakja és külseje nagyon jellegzetes. Pikkelyei nincsenek, sima teste a halúszóktól hátrafelé oldalról erősen lapított. Színezete felül zöldes árnyalatú szürke, szabálytalan márványozással. Feje széles és lapos, nagy szájában sűrű sorokba rendeződött apró fogak ülnek. Jellegzetes a száj szögletéből induló egy-egy vastag és hosszú bajuszszál; az alsó állkapcson további négy, vékony és rövid bajuszszál van. Hátúszója egészen kicsi, a hasúszóktól induló anális úszója viszont széles és hosszú, egészen a farokúszóig nyúlik.
A lesőharcsa a folyókban és tavakban egyaránt előfordul. Éjszakai életmódú, napközben a mélyben, alámosott partoldal védelmében, úszó szigetek alatt vagy vízbe dőlt fa árnyékában pihen. A sötétség beállta után kezd mozogni, és indul zsákmány után. Mindent elfog, amihez csak hozzáférhet, halakat, rákokat, csigákat eszik, de a nagyobb példányok lerántják a felszínen úszó kacsát, szárcsát vagy vízipockot is. Május-júniusban ívik, és ha például a Tisza éppen ilyenkor árad és tölti meg vízzel a hullámteret, éjszakánként messzire hallani az egymással kergetőző nagy halak hangos csapkodását. Egy-egy nőstény 25 000-28 000 ikrát rak le a vízbe lógó gyökerekre, ezeket a hím kikelésükig őrzi. A viszonylag nagy (3,5 mm), ragadós ikrákból kb. 3 nap múlva kelnek ki a lárvák. Szikzacskójuk 5-7 napos korukban szívódik fel, ezután kezdenek táplálkozni, apró planktonszervezeteket, szúnyoglárvákat, ágascsápú rákokat fogyasztanak. Körülbelül négyéves korukban ivarérettek.
A törpeharcsa (Amiurus nebulosus) jövevény faj, észak-amerikai hazájából 1871-ben telepítették be Franciaországba, majd 1885-ben Németországba. Hazánkba 1904-ben került, és napjainkban folyó- és állóvizeinkben egyaránt előfordul. Testhossza mindössze 20-30 cm, bőre csupasz, pikkely nélküli, szája körül, alul és felül, 4-4 bajuszszál van. Teste szürkésbarna, hasoldala sárgás, szemei kicsinyek. Március és május között ívik, amikor a hím a mederben kis gödröt készít, amelybe párja lerakja 4000-5000 ikráját. A fészket és később az ivadékot a hím őrzi. A törpeharcsa ragadozó, nagy ikrapusztító, ezért sem a horgászok, sem a halászok nem nézik jó szemmel. A fenéken mozgó hal, főként a lassú folyású holtágakat és az iszapos medrű tavakat kedveli.
Talán a legszebb és legérdekesebb életmódú ragadozó halunk a csuka (Esox lucius). Folyó- és állóvizekben egyaránt előfordul, kisebb példányait a patakok, kanálisok viszonylag sekély vizében is megfigyelhetjük. A halak egész életükben nőnek, így ha egy csukának szerencséje van, és megmenekül a horgászoktól, halászoktól, elérheti a méteres hosszúságot és a húszkilónyi súlyt is. Izmos teste megnyúlt, feje nagy, a teljes testhossz csaknem egyharmada. Nagy szájában hegyes fogak ülnek, ezekkel ragadja meg a zsákmányát. Teste szürkés alapon csíkokkal, pettyekkel és márványozással mintázott, uszonyain barna vagy piros alapszínű szabálytalan fekete foltok vannak. Területtartó hal, egész évben megszokott tanyahelyén vagy annak közelében marad. Mozdulatlanul áll a vízben a műtárgyak mellett vagy a vízbe lógó gyökerek között, és várja arra tévedő áldozatát. Amikor a mit sem sejtő hal felbukkan, lassan feléje fordul, majd villámgyors rárohanással fogja meg. A halakon kívül, különösen a nagyobb példányok, békákat, vízimadarakat, apró emlősöket is fognak. A csuka február végén, márciusban ívik, amikor a sekély parti vízbe érkező állatokat könnyű megfigyelni. A nőstény, testnagyságától függően, akár 200 000 ikrát is rakhat. A kikelő kishalak többsége különböző okok miatt rövid időn belül elpusztul, és csak kevés szerencsés példány éri meg, hogy felnőtt, nagy csukává növekedjen.
