Fordítás, adaptáció, eredeti alkotás
Fordítás, adaptáció, eredeti alkotás
E korban a magyar nyelven születő művek nagy többsége még fordítás volt, ám olyan fordítás, melyet a fordítók vagy kiegészítettek, magyar vonatkozásokkal bővítettek – ez adaptáció, azaz átdolgozás -, vagy saját alkotásként, az eredeti (klasszicista elvű) utánzásaként fogtak fel, s nem is mindig törekedtek eredeti művek létrehozására (az eredetiség igénye csak a korszak legvégén fogalmazódott meg, nyíltan leszámolva a fordításkoncepcióval: ez volt Kölcsey szembefordulása Kazinczyval a 10-es évek végén). Az irodalmi művek legtöbbjét a magyar irodalmi nyelv kiművelésének, az irodalmi stílus létrehozásának igényével írták – evégett használták a külföldi, magas esztétikai becsű művek példáit mint fordítandó, követendő mintákat-, s az irodalmat nemegyszer nem annyira esztétikai, mint inkább nyelvi cél elérésére alkalmazták. Emiatt törhetett ki az 1810-es években a már régen, évtizedek óta lappangó nagy vita, harc a nyelv újítása körül: míg az egyik nagy irodalmi tábor merészebben, "modernebbül" óhajtotta kezelni az irodalmat s a nyelvet, s a nyelv változtatásaiban az író (fordító) részére igen nagy szabadságot biztosított volna ("neológusok" azaz újítók: Kazinczy, Kölcsey, Szemere Pál stb.), addig a másik nagy írócsoport inkább a nyelv már rögzült törvényszerűségeit, újítás nélküli szabatos használatát szorgalmazta volna (ők voltak az "ortológusok": Kisfaludy Sándor, Verseghy Ferenc stb.). A vita magas színvonalon, ám igen élesen és kíméletlen hangnemben zajlott, szépirodalmi és kritikai síkon egyaránt (Kazinczy: Tövisek és virágok – epigrammagyűjtemény; Mondolat – Felelet a Mondolatra: pamflet és ellenpamflet, 1810-es évek), s mivel a nyelv és az irodalom majd minden jelentős kérdését érintette, a következő, nagy, már tisztán esztétikai jellegű irodalmi kibontakozás alapjaként is felfogható.
