A magyar egyházalapítás
A magyar egyházalapítás
A kereszténység a magyarok számára már a honfoglalást megelőzően sem lehetett ismeretlen, hiszen vándorlásuk utolsó időszakában olyan szláv népekkel álltak kapcsolatban, amelyek a bizánci kereszténység kötelékében éltek. A Kárpát-medence leigázott lakossága is zömében keresztény volt, csakúgy, mint a kalandozások során ejtett foglyok. A történeti hagyomán úgy tudja, hogy egyes magyar vezérek már a 950 körüli években, Bizáncban felvették a keresztséget az ország déli szállásterületeire pedig hamarosan görög térítő püspök érkezett. E bátortalan kísérletek után a fordulat Géza fejedelemmé emelésével kezdődött; 972 augusztusában az ő hívására érkezett Bruno térítő püspök papjaival az országba, ahol magát a fejedelmet is megkeresztelte.
995-ben Szent Adalbert és tanítványai folytatták a munkát. 996-ban történt Pannonhalma megalapítása, a következő évtől pedig az immár keresztény új fejedelem, István hozzáfogott egyházalapító munkájához. Adalbert tanítványai közül Radla és az Istvánnak a pápától koronát hozó Asztrik voltak az egyházalapításban segítőtársai, az anyagi alapokat pedig az uralkodása első éveiben legyőzött ellenfeleitől – Ajtonytól, Koppánytól, Gyulától – elkobzott birtokok biztosították. István első gondja a magyar egyház szervezetének kiépítése és a papság anyagi biztosítása volt.
Az elsőként felállított főpapi szék az esztergomi volt, amelynek birtokosa kezdettől a magyarok érseke címet viselte. Követte ezt a Dunántúl zömét birtokló veszprémi, majd a győri és a pécsi egyházmegye. 1010 után következett a váci, az egri és a kalocsai egyházmegye megalapítása, amelynek főpapja rövidesen érseki rangra emelkedett. István uralkodásának utolsó éveiben vált teljessé a magyar egyház szervezeti kerete: megszervezésre került az erdélyi, a bihari és – Szent Gellérttel az élén – a csanádi püspökség. Az egyházmegyék papokkal való ellátásában a Nyugat segített: elsősorban Németországból és Itáliából érkeztek azok a bencés szerzetesek és világi papok, akik a térítés és a vallási élet beindításának munkáját magukra vállalták. István az új püspökségeket s a közben alapított kolostorokat birtokokkal látta el. A király és a királyné bőkezű adományokkal gondoskodott az új egyházak ereklyékkel, szertartási felszerelésekkel és szent öltözékekkel való ellátásáról, a térítő bencések jóvoltából pedig hamarosan a szükséges könyvek is rendelkezésre álltak. Az egyház anyagi biztonsága érdekében István elrendelte a tized fizetését, a térítés eredményességét pedig azzal igyekezett előmozdítani, hogy kötelezte országa népét minden tíz falu után egy templom felépítésére. Alattvalói számára kötelezővé tette a megkeresztelkedést, kötelezővé tette a miselátogatást és tiltotta a pogány hagyományok és szertartások további gyakorlását.
István püspökei új hivatalukban maguk is igyekeztek gondoskodni például papjaik számának gyarapításáról és az utánpótlás felneveléséről. Így tudjuk azt, hogy a király uralkodása alatt már számos káptalani iskola működött, Pannonhalma pedig a hazai egyházi szellemiség központjává lett. István a püspöki székvárosokban és a temetkezési helyéül kiszemelt Fehérváron díszes bazilikákat emelt; határainkon kívül Rómában, Bizáncban és Jeruzsálemben is templomot és zarándokházat építtetett.
