A szent királyok kora
A szent királyok kora
A megpróbáltatások elmúltával immár végérvényesnek bizonyult a magyarság megtérése, amikor 1077-ben Szent László lépett a trónra. Erre az időre esett a Magyar Királyság és a pápaság első viszálya, amelynek oka a megüresedett horvát trón betöltése volt. László végül is keresztülvitte akaratát, mert megszerezte a horvát trónt – s ezzel sok évszázadra egy államkeretbe kapcsolta a két országot.
László tovább erősítette az egyház pozícióit; lépéseket tett a kunok térítése érdekében, és Zágrábban új püspökséget állított fel. A kalocsai érsekség az ő idejében terjedt ki déli irányba, és lett kalocsa-bácsi érsekséggé, amelyhez a Szerémség is tartozott. Északon is bővíteni kívánta az egyházszervezetet, de a nyitrai püspökség felállítására végül is csak Kálmán idejében került sor. E korban tovább fejlődött az egyházi igazgatás is: megjelent a káptalanokban a kanonoki testület, és ekkor került sor az egyházmegyék kisebb igazgatási egységekre, esperességekre való felosztására. Egyházépítő munkálkodása talán legnagyobb eseménye mégis az volt, amikor – a fehérvári bazilika sírjainak felbontása után – az egyház szentjeinek sorába emelte Szent Istvánt, Szent Imrét és Szent Gellértet. Alighanem ugyancsak az ő ösztönzésének köszönhető és a szentté avatásokkal összefüggő esemény volt István király legendájának megfogalmazása. Ugyancsak László alapította a szentjobbi apátságot, ahol ezután István király az enyészettől csodálatos módon megmenekült karereklyéjét őrizték.
