Hamvas Béla
Hamvas Béla
Hamvas Béla (1897-1968) régi idők polihisztoraira emlékeztet. Regény- és esszéíró, történész és filozófus, a néprajz, a mitológia és az ezoterikus tudás kitűnő ismerője, művészettörténész és esztéta – közben pedig az 1950-es évektől a publikálástól eltanácsolt és agyonhallgatott "értelmiségi", segédmunkás, raktáros, gondnok. Első alkotói korszaka a görög eszményeken, a humánum időtlenségén ível át, és Nietzsche gondolataival száll vitába. A második korszak az emberiség régmúltját, a szent hagyományokat és könyveket faggató, az ind bölcsesség időtlen mélységeit sorravevő monumentális gondolatsor, amely a modern világ hagyománytalanságával és szellemtelenségével régi idők metafizikai örökségét állítja szembe. A múlt Hamvas szemében mindig összefonódik egy másik fogalommal, a néppel; a nép az, amely tradíciót képes teremteni és őrizni, hogy annak erejével szembeszegüljön az elszemélytelenedéssel; a nép az egyes ember létének intenzitását sokszorosára képes növelni. Hamvas gondolkodói eszköze esszéiben az, amit leginkább a gondolat és a szemlélet ősforrásának tekint, az ősi indiai bölcselet, amelyet a magyarság nemzetkarakterológiájával, a modern képzőművészet világával vagy éppen Jaspers, Kierkegaard bölcseletével, a lényeggel, az emberi egzisztenciával egyaránt lehet – mint múltat és szent történetet – szembesíteni.
