A DRÁMA A SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN (Tarján Tamás)
A DRÁMA A SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN
(Tarján Tamás)
(Tarján Tamás)
Az irodalom fejlődésmenete általában nem a kerek évszámokhoz igazodik, így egy-egy műnem története jobbára nem is „felezi meg” a századokat. A drámai modernség első jelei az 1930-as évek végén tünedeztek föl, azt a korszakot tehát, melyet alább tárgyalunk, célszerűbb a 20. század első, bő harmadának nevezni.
Szinte valamennyi megemlítendő drámaírói életmű már 1900 táján formálódni kezdett, s az újszerűnek számító legjobb művek többsége is a naturalizmushoz, a szimbolizmushoz vagy a szecesszióhoz kapcsolódott.
A magyar drámaírásnak igen vegyes összképű színházművészet keretei közt kellett érvényesülnie az 1910-től 1940-ig számítható időszakban. Természetesen ez a periódus egyáltalán nem osztatlan. Az agresszív konzervativizmus és a komótos hagyományőrzés éppúgy kiépítette hadállásait a hazai színházakban, mint az európai törekvésekre ráhangolódó modernizmus és az új szerkezeti és játszási formákat kereső fiatalos lendület. Technikailag rosszul felszerelt színházak és lélekben, stílusban elaggott társulatok egyszerre, egyidőben működtek friss szemléletű együttesekkel, folyton változó avantgárd gárdákkal. Az erős ellentétek nem mindig voltak kibékíthetetlenek. A saját tradícióiba rögzült Vígszínház nem volt rest beengedni falai közé Tersánszky Józsi Jenő Képeskönyv kabaréját; a Hont Ferenc (1907-1979) által kezdeményezett Szegedi Szabadtéri Játékok a modern színházi kísérletezések műhelye, Az ember tragédiája interpretációinak gócpontja lett – de kapuit egy ósdi alkotással, Voinovich Géza Magyar passió c. darabjával nyitotta meg 1931-ben. A korszak centrális rendezőegyénisége – Horváth Árpád, Németh Andor és mások előtt, illetve mellett – Hevesi Sándor (1873-1939), akinek tevékenysége – a kritikusi indulástól a Nemzeti fölvirágoztatásán át az alkonyig (Magyar Színház) – át is fogja a vizsgált periódust.
