A kiteljesedés évei
A kiteljesedés évei
Ekkor már teljesen indokolatlan a nemzedék elnevezés. A régi barátságok, szövetségek esetleg megmaradtak, de a pályák szétváltak. Vas István és Jékely Zoltán ekkor értek jelentős költővé, Zelk Zoltánt később szenvedései mélyítették remek lírikussá, Devecseri Gábor a görög és latin irodalom legnagyobb tolmácsolójává lett, Toldalagi Pált, Habán Mihályt és másokat annyira megviselte az elnémítottság, hogy hosszú ideig küzdöttek hangjuk megtalálásáért, Takáts Gyula finommívű bukolikus költeményeivel az úgynevezett pannon líra legjelentősebb alkotója lett, Hajnal Anna áradóan szép és személyes verseket írt az elmúlásról, Kálnoky László ekkor az egyik legjelentősebb költővé fejlődött, sőt kései verseiben váratlan pályafordulattal igazolta kísérletező kedvét.
Még változatosabb pályát futottak be a nemzedék prózaírói. Kolozsvári Grandpierre Emil ifjúi kedvvel és frissességgel ábrázolta regényeiben az átalakuló erkölcsöket, s folytatta önéletírását. Sőtér István a kor egyik legnagyobb irodalomtörténészeként nemcsak a Világos utáni korszakot dolgozta föl, hanem sokat tett a „négy nemzedék” – ezzel a címmel adott ki remek költői antológiát 1947-ben – el- és befogadásáért is, Bóka László viszont ifjú nemzedékek sorát nevelte az egyetemen, mint annak nagyhatású professzora; Rónay György a hazai katolikus irodalom legnagyobb tekintélye lett. Regényeiben a felelősség kérdését boncolgatta, esszéiben Balassitól a Nyugat nagyjaiig tekintette át az irodalmat, olvasónaplóiban pedig, akárcsak Vas István, a kor egyik legérzékenyebb kritikusa volt. (Utóbbi: A líra regényével és ennek folytatásaival az önéletírás nagyszerű darabjait alkotta.) Thurzó Gábor regényéhez (A szent) fűződik a kor egyik nagy botránya: egy szentté avatási eljárás nagyon is emberi indítékairól írva rengeteg hívő ember érzékenységét sértette. Birkás Endre világa mind kietlenebb és komorabb lett, szemléletéről egyik regényének címe (Mondd, meddig kell még élni?) mindent elárul. Tulajdonképpen Szentkuthy Miklós volt az egyetlen, aki szívós következetességgel építette tovább „világszínházát” a Szent Orpheus breviáriumában és művészregényeiben.
