A mondat szerkezettípusai
A mondat kettős arcú jelenség: összekötő kapocs a nyelv (az eszközállomány) és a beszéd (a használat) szintje között. A nyelvi állomány valójában jelek készlete: a valóság elemeinek, jelenségeinek a nyelvközösség által kialakított és rögzített fogalmait ezek segítségével tudja a beszélő (író) úgy megjelölni, hogy ezáltal felidézze őket a hallgatóban (olvasóban). Az alapszófajok a (létező vagy társadalmilag elgondolt) dolgoknak és jellemzőiknek, a segédszófajok és a toldalékok ezek kapcsolatainak, viszonyainak jelölői.
A mondatfajták mindegyikének megvannak a maga jellemző eszközei és formái. A kijelentő mondat állítmánya általában kijelentő vagy feltételes módban áll, a felszólítóé felszólító módban. A felkiáltó mondatot többnyire „De” vagy „Jaj de” vezeti be, s ehhez kijelentő módú állítmány társul; az óhajtó mondat indulhat „Bár vagy” „Csak ne” szócskával, de állítmánya feltételes alakú. Néha nehéz eldönteni, hogy egy efféle megnyilatkozás: „De szeretnék gazdag lenni”, felkiáltó vagy óhajtó mondat-e; s nem könnyű elhinni, hogy a „Szeretnék gazdag lenni” egyszerű kijelentő mondat.
Olykor csupán a hangzásforma jelzi, hogy egy „Tűz van” vagy „Jön az árvíz” szövegű mondat kijelentő vagy felkiáltó-e. Máskor bizonyos, hogy egy-egy kijelentő alakú mondat – szerepét tekintve – felszólítás: „Most megmosod a kezedet!”, „Ti ketten idehozzátok a füzeteteket!” Felszólító értékű lehet a kérdő alakú mondat ilyen megformálásban: „Ideadnád a sót?”, „Viszed innen azt a kutyát?!” Ugyanígy, udvariasabb formában is: „Volnál szíves abbahagyni a dúdolást?”
Találunk tagadó formát állításként, ilyenekben: „Ez a Pista nem buta gyerek”, „A bélyeggyűjtés nem rossz szórakozás”. A tagadó forma akár felszólító értékű is lehet: „Nem bánnám, ha velem jönnél!”
Forma és tartalom ellentmondásakor használhatunk ilyen kettős megnevezéseket: „felszólító értékű kérdő mondat”, „felkiáltó értékű kijelentő mondat”. Ekkor a biztosabb fogódzóból, a formából indultunk ki. Ingatagabb volna a fordítottja: „kérdő alakú felszólító mondat”, mert a tartalmi oldal megítélése mindig bizonytalanabb a formainál.
A meghatározások többsége, nem is indokolatlanul, a mondatnak imént bemutatott jellemzőjét ragadja meg: a szerkesztettségét. Akadémiai nyelvtanunk (A mai magyar nyelv rendszere. II. kötet, 1962) például a következőképpen: „A mondat a beszédnek két vagy több, nyelvtani szabályok szerint megszerkesztett (ritkábban egy, esetleg grammatikailag szerkesztetlen) szóból álló alapegysége, mely a beszélőnek egy valóságra vonatkoztatott, kerek tudattartalmát s ehhez való állásfoglalását fejezi ki, s amelyet az esetleges előző vagy következő mondattól a szerkesztés különféle nyelvtani eszközeinek viszonylagos lezártsága jellemez – ide értve a zeneiekét (mondatfonetikaiakét) is” (19; a kiemelések az eredetiben ritkítással).
A szerkesztettség a mondatoknak valóban túlnyomó többségében érvényesülő (azaz domináns) jellemzője. Magának a mondatnak mégsem föltétlenül meghatározó (nem definitív) kelléke.
Az első akadémiai nyelvtan