A nyelv mint jelrendszer
A jel olyan érzékelhető jelenség, amely észlelője számára többet vagy mást jelent, mint ami felmerülésekor közvetlenül felfogható, másként: amely egy önmagától részben vagy teljes egészében különböző valóságos vagy elképzelt tárgyat szituációt, képzetet, fogalmat képvisel, helyettesít a szóban forgó jelenség értelmezője számára. Amit felidéz, az a jel tárgya vagy jelölete (denotátuma, ha konkrét, egyedi jelenségről van szó, deszignátuma, ha a szóban forgó jelenségek egész osztályáról). A jelforrás (az a tágabb értelemben vett közeg, ahonnan a jel származik) lehet az élettelen és élő természet valamint a társadalom bármely megnyilvánulása; ha a jelként értelmezett jelenség kibocsátása már eleve ezt a célt szolgálja, jeladóról vagy (a postai küldemény analógiájára) feladóról is szokás beszélni. Aki/ami a jelet ilyenként felfogja: a jel értelmezője (interpretátora, szándékos és irányított jelkibocsátás esetén címzettje), válaszreakciója az értelmezés (interpretáció). A jel mindig valamilyen közegben terjed, amelyet szokás csatornának nevezni, a jel azonosítását e csatornában esetlegesen zavaró körülmény a zaj. Ha a jel értelmezése nem automatikus fiziológiai–pszichikai folyamat, hanem egy tanult rendszer segítségével történik, ez utóbbit kódnak nevezik. Az egyes jelek az esetek többségében hasonló jelekkel együtt léteznek, azokkal együtt jelrendszert alkotnak: a jelhasználó számára az értelmezéskor (a jeltárgyon túl) az egyes jelnek a rendszer többi elemétől való eltérése, az azokhoz mért sajátossága (értéke) is irányadó. A jelhasználat összefüggő jelenségegyüttese a szemiózis (jelezés).
A szemiózis jelenségeivel, a jelrendszerekkel külön tudományterület foglalkozik, az általános jeltudomány, a szemiotika (szemiológia). Részterületei a szintaktika (a jelrendszerek felépítésével, a jelek szerkezetével és kapcsolódásmódjaival foglalkozó kutatás), a (szemiotikai értelemben vett) szemantika (melynek tárgya a jelek és a jeltárgyak viszonyrendszere; nem azonos a nyelvi jelentéstannal) és a pragmatika (az értelmezésre, az interpretátornak a jelhez való viszonyulására irányuló vizsgálat). Tárgya tekintetében egy-egy sajátos területet képez a bioszemiotika (természetes jelrendszerek), az etnoszemiotika (primitív és fejlett társadalmak jelrendszerei), a nyelvszemiotika (a természetes nyelv mint jelrendszer), az ún. narratív szemiotika (a jog, a vallás, a tudomány és főleg a legkülönbözőbb művészetek területén érvényesülő jelrendszerek) stb.
A jeleket több szempontból lehet osztályozni. A legismertebb felosztás a jel és a jeltárgy viszonyán alapul. Ha egy jelenség azért funkcionálhat tárgyának felidézőjeként, mert hasonlít rá, ikonról beszélünk (ezen belül kép, ha a jel részletesen tükrözi a jeltárgyat, ábra, ha csak fő vonalaiban – például a légi felvétel kép, a térkép ábra). Ha a jel és a jeltárgy között oksági, következményszerű összefüggés áll fenn, a jel index (például egy betegség tünetei). Amennyiben a jel és a jeltárgy közötti kapcsolat kizárólag konvencionális (kifejezett vagy hallgatólagos megállapodáson, szokáson alapul), szimbólummal van dolgunk.