A nyelvrokonság ábrázolása
A nyelvrokonság ábrázolása
A nyelvrokonságot többféle modellel kísérelték meg leírni. A modellek abban különböznek, hogy a nyelvek történeti összefüggését pusztán a leszármazás rendje szerint ábrázolják, vagy a modell tartalmaz utalásokat a történeti összefüggések más elemeire is, mint például az egyes nyelvi állapotok és nyelvek feltételezett időbeli, térbeli vagy nyelvi távolságára, az alapnyelv és a belőle kivált nyelvek földrajzi közelségére, illetve későbbi, másodlagos érintkezésére. Mindezek a modellek August Schleicher családfa illetve a Johannes Schmidtnek tulajdonított hullámelméletre mennek vissza. Ez utóbbi szerint a rokon nyelvek összefüggését úgy írhatjuk le pontosabban, ha azt feltételezzük, hogy a nyelvi újítások a nyelvközösség egy pontján keletkeznek, és onnan hullámszerűen terjednek el a nyelvközösség területén.
Az alapnyelvek két csoportra oszthatók. Az első esetben ismerjük az alapnyelvet (például a latin és a belőle leszármazott román vagy újlatin nyelveket: olaszt, franciát, spanyolt, portugált, románt és rétorománt), a második esetben az alapnyelvet közvetlenül nem ismerjük, csak rekonstrukció révén alkothatunk magunknak fogalmat az alapnyelvről. A rekonstrukció természetesen mindig csak egyfajta megközelítés.
Az alapnyelvből kivált nyelvek a legtöbb esetben a már az alapnyelven belül létrejött nyelvjárások folytatói. Az alapnyelv nyelvjárásai viszont az alapnyelven belül izoglosszák vagyis azonos nyelvi jelenségeket összekötő pontok nyalábjaiból, kötelékéből álltak. Az alapnyelvből kivált nyelvek egyes izoglosszáit, nyelvi jelenségeit nem egészen úgy viszik magukkal, ahogy azok az alapnyelvben megoszlottak, ugyanis a kiváló népek összetételét nem mindig az alapnyelv nyelvjárásai határozzák meg. Az alapnyelv és a rokonnyelvek viszonyának pontosabb meghatározása azért is fontos, mert e nélkül a rokonnyelvekből nem, vagy csak pontatlanul lehet alapnyelvet rekonstruálni.
Az urali alapnyelv elágazásos ábrája
)
Az urali nyelvrokonság szivárvány és körkörös ábrázolása
