Kétnyelvűség a magyarok körében
Kétnyelvűség a magyarok körében
A kisebbségi lét természetes velejárója a más nyelvű néppel, népekkel való érintkezés. Etnikumok érintkezésének viszont nyelvek érintkezése, ennek meg a kétnyelvűség kialakulása a szükségszerű következménye. Minthogy a magyar etnikum történelme folyamán mindig kapcsolatban volt más nyelvű etnikumokkal, tagjai között mindig voltak kétnyelvűek. Ám soha annyi magyar anyanyelvű nem volt még kétnyelvű, mint amennyi ma az. Ennek legfőbb oka az, hogy Trianon után a magyarok milliói kerültek idegen állami fennhatóság és államnyelvek hatása alá. A magyarországi lakosság kétnyelvűségi aránya alacsony (az 1990-es népszámlálás adatai szerint az összlakosság 10%-a sem beszélt anyanyelvén kívül más nyelvet). A helyzet azonban megjósolhatóan változni fog (gondoljunk az angol nyelvtanulási lázra és a német iránti érdeklődésre). A határainkon kívüli magyarság döntő többsége viszont kétnyelvű (az emigráns magyarok csak anyanyelvükkel nem is boldogulnának), ez pedig azt jelenti, hogy a magyar nyelvközösség mintegy harmada tekinthető kétnyelvűnek (egy statisztika szerint a 80-as évek elején négy és fél millió volt a kétnyelvű magyarok száma). A magyarul is beszélő két- és többnyelvűek nyelvpárok szerinti gyakorisági listája ezt mutatja: 1. magyar-román, 2. magyar-szlovák, 3. magyar-angol, 4, magyar-szerb, 5. magyar-német, 6. magyar-ukrán, 7. magyar-ivrit, 8. magyar-orosz, 9. magyar-francia, 10. magyar-portugál.
A kétnyelvűség természetes velejárója, hogy a mindenkori második nyelv hatással van a kétnyelvűek anyanyelvi használatára is. Ezért a kétnyelvűek anyanyelvüket használva olyan szavakat, szerkezeteket is használnak vagy használhatnak, amelyeket egynyelvű társaik nem. Az erdélyi magyarok több-kevesebb román, a szlovákiaiak szlovák, a vajdaságiak szerb, a kárpátaljaiak ukrán és orosz, az ausztriai és németországi magyarok német, az észak-amerikai magyarok angol jövevényszót stb. használnak. Különösen akkor, ha azonos országbeli kétnyelvű magyarral beszélnek.
