OTTLIK GÉZA ÉS MÁNDY IVÁN (Szabó B. István)
OTTLIK GÉZA ÉS MÁNDY IVÁN
(Szabó B. István)
(Szabó B. István)
Kihagyni, törölni, redukálni, átugrani, elhallgatni – ez a retiráló, önkorlátozó attitűd jellemzi Ottlik és Mándy szövegformálását éppúgy, mint írói viszonyát az ábrázolt világhoz. Alkotó módszerük a szobrászéhoz hasonlítható, aki a formázatlan kőtömbből egyre többet farag le, hogy csakis az ábrázolandó lényeg maradjon meg.
A magyar irodalmi köztudatban (kánonban) az 1960–70-es évek táján nem szakadásszerűen váltott át a tradicionális elbeszélőmód a modern (neoavantgárd és posztmodern) formákba. Különösen az olvasók kánonjában még évtizedekig tovább élt (és él) a kései romantikus elbeszélés (Krúdy, Tamási, Márai, Gelléri) hagyománya, illetve a széles társadalmi tablókból kimetszett lélektani realizmusé (Móricz, Kosztolányi, Németh László regényeiben) vagy a társadalmi-politikai erőtérben kifejtett moralizálásé (Nagy Lajos, Déry Tibor és mások műveiben). A magyar próza szövésmintája, textúrája azonban változott: a 70-es évektől mindinkább jellemzővé vált benne az a szál, amely korábban marginálisnak és jelentéktelennek (mert korlátozott hatásúnak, sőt hatástalannak) látszott, – Ottlik és Mándy művészetének szála. A 80-as évekre pedig – Örkény István esszenciális groteszkjével és Mészöly Miklós szigorú pontosságra törő, oknyomozó miszticizmusával együtt – ez a sajátos prózaírói „minimal art” bizonyult a korhoz leginkább illő és az újabb írónemzedékek számára is továbbvihető hagyománynak.
Ottlik és Mándy világ- és emberszemlélete bizonyos rokonságot mutat az egzisztencializmus filozófiájának szorongásos reményvesztettségével. Nem hittek abban, hogy az ember, a társadalom, a világ megváltható, hogy tökéletlensége üdvtanokkal vagy nevelő célzatú példázatokkal korrigálható. Ilyesmiket tehát nem írtak, és következetesen tartózkodtak bármiféle író-váteszi szerepvállalástól. Rezignált szkepszisük azonban sosem keseredett bele az esendő ember lenézésébe, kigúnyolásába vagy gyűlöletébe. Ellenkezőleg: az együttérzés, a részvét az, ami éles fénnyel világítja be mindkettőjük munkásságát.
Ottlik Géza (1912–1990)
Iskolapélda
Mándy Iván (1918–1995)
Víz alatt
Hűlt helyek és magányos tárgyak litániája
