Nem életrajzi költő...
Nem életrajzi költő...
Weöres nem életrajzi költő. Ezért a vele történt események vajmi kevéssé magyarázzák munkáit, inkább megfordítva, a belső, önálló szellemi útkeresés indokol és magyaráz egy-egy életeseményt, mint például távol-keleti útját 1937–38-ban. Egyébként többé-kevésbé mindig merő külsőségnek, sőt hamis látszatnak tartotta személyes, cselekvő énjét, mely inkább csak elfedi a „belső végtelent”.
Vagy mégsem volt így kezdettől fogva? Az 1930-as években a Pécsett honos és Csöngére hazajáró költő még nagyon is tevékeny. A harmadik nemzedéknek nemcsak elismert tagja, hanem lapszervezéssel igyekszik is összekovácsolni, fórumhoz juttatni a sokat próbált új költői iskola képviselőit. Alakulásától a Sorsunk c. pécsi folyóiratnak is munkatársa.
Költészete már kezdetben is igyekezik eltávolodni a vallomásos énlírától. Eleinte a forma, a műfaj, a ritmusszervezet szabad váltogatásával ragadja ki a versbeszédet az élmény hatalma alól. A sokféle mintára visszanéző stilizációban azonban még nem hangolódik össze eléggé szólam és gondolat: az utóbbi még nem érte el az előbbi áttételességét, korábbi modelleket követve nemegyszer a fogalmi kifejtés logikáján belül marad. Néhol már összeforr új természetélmény, világérzékelés és archaikus, sőt egzotikus műfaj egyénien megújított változata (A kő és az ember). Az életképi, zsánerszerű kereteket immár az időtlenség léttapasztalatának jelképei töltik ki (Fajankó, Fű, fa, füst, Hazaszálló). Weöres a gyermekkorban a történelem előtti kort, az őskorban az egységes létezés egyénfölötti hatalmát sejti meg, a költészetben pedig mindinkább a lét ezen eredeti egységének kifejezőjét, az örök transzcendens igazságok átbocsátó közegét látja (A Bab el Mandeb-en). A 30-as évek végétől érdeklődik mélyebben az Európán kívüli, az ókori közel-keleti, valamint a kínai és a indiai vallásfilozófiák iránt. Gilgames-fordítása már ennek dokumentuma. Az ősvilág eszményéhez képest céltalan tülekedésnek hat a modern civilizáció élete, szereplői pedig csak látszatra személyiségek, valójában önzés táplálta tömegemberek. Ezzel a hol látomásokban, hol tételmondatokban megfogalmazott ítélettel Weöres a két világháború közötti kultúrkritika, válságtudat nézetrendszeréhez kerül közel (XX. századi freskó, A reménytelenség könyve).
A Medúzában már testet öltött egy új költői módszertan, mely a vázolt gondolati hatásokkal együtt az életmű egyik csúcsát hozta létre ebben a kötetben. Csakhogy miként egész pályáján, úgy ekkor is, ekkor különösen egymással ellentétes verstípusokat és kifejezésmódokat dolgoz ki, óriási alkotó energiái jóvoltából eléri, hogy ezek ne kioltsák, hanem kiegészítsék egymást. A kötetnek De profundis c. darabja az igazi létezéstől elszakadt földi élet „szörnyű lakomáját”, az élők „mocsár-harcát” jeleníti meg, s ez Weöresnek legtragikusabb kicsengésű verse. A szöveg még az értelmező kifejtés menetét követi. A Háromrészes ének (későbbi címén Harmadik szimfónia) viszont a költői kifejezésmód fordulatát jelzi: ahogyan maga a költő számolt be róla, a gondolat itt már az értelemre „merőlegesen”, tehát nem képi-logikai rendben, hanem mintegy „csillagszerű gravitáció” révén ölt testet. A vers oldottnak ható kompozíciója voltaképp motívumcsoportok szigorú rendjére, témák és változataik szuggesztív, mágikus funkciójú ismétlésére épül. Áramlásuk a jelenségek szüntelen mozgását, a világ ellentéteinek egymásba olvadását sugallja, az ősi erejű jelképek mégis irányt jelölnek, a kozmoszban való elveszettségből az ősegység, a „kút” látomásos emlékképe, majd egy áldozati lénynek zarándokútra emlékeztető felkutatása felé. A verset költői zeneisége, sajátosan tárgytalan tartalmassága a pálya egyik fölülmúlhatatlan remekévé teszi. A Medúza tanulságai az orfikus költészet eszményével gazdagítják Weöres értékszemléletét: az „orpheuszi” líra belső és külső világ, tér és idő, férfi és női lényeg bontatlan egysége felől tekint a létezésre, szeretete is az egyediben rejlő egyetemesre irányul. A költő nem egy személyes én folyamatosságának felelteti meg életművét, hanem különböző szerepekből, nézőpontokból tekint az egészre: innen a Weöres-líra „átváltozó”, „próteuszi” hajlandósága (a 60-as évek kiemelkedő szonettciklusának is ezt a címet adja: Átváltozások). A Medúzától fogva – mint Kenyeres Zoltán fölfedte – nem elmondja, hanem sugározza, értelmezés nélkül fejezi ki az érzelmeket. Ezek az érzelmek nem egyedi élményekhez tartoznak, hanem egyetemes összefüggésrendbe illeszkednek. Ezt a rendet hordozza a mítosz.
A Merülő Saturnus borítóján Illés Árpád festménye látható
