Az epika mint dokumentum
Az epika mint dokumentum
A századvégen–századelőn szép számmal születtek olyan írásművek, melyek joggal tarthatnak számot az irodalmi közvélemény, s az irodalmat kedvelő olvasók figyelmére, jóllehet nem minősíthetők szépprózai alkotásoknak. Műfaji különbözőségeik ellenére közös írói szándék hozta létre őket: megörökíteni azt, ami elmúlt, ami mulandó, amit a magyar múlt üzent vagy amit a személyes tapasztalat egybegyűjtött. Eötvös Károly (1842–1916) szinte mást sem írt meg, mint személyes tapasztalatait, illetve az általa összegyűjtött emlékcserepeket a dunántúli kisúri életformáról és a magyar közelmúlt hősies eseményeiről. Tóth Béla (1857–1907) fő műve A magyar anekdotakincs hat kötete (1898–1903): a magyar múlt teljessége anekdotákban elmondva, azaz a mindennapi élet a különleges alakok és esetek mozaikdarabjaiból kirajzolva. A műveknek ebbe a körébe sorolhatók a naplók és levelek is. Aki a századforduló és a századkezdet művészvilágára, a kor ízlésére, zenei, irodalmi, képzőművészeti divatjelenségeire kíváncsi, annak számára a leghitelesebb forrás Justh Zsigmond párizsi és itthoni naplója (1888–89) és Gozsdu Elek Anna-levelei (1906–15).
Gozsdu Elek – „... örmény, keleti, kifinomult faj. Álmodozik és – cigarettázik.” – mondta róla Justh Zsigmond
