Amerikából jöttem…
Amerikából jöttem…
1905-ben történt, hogy Colloredo Mannsfeld gróf amerikai vadászútra indult. Az Újvilágban számos, az európai vadászok számára teljesen új vadfaj mellett találkozott először a pézsmapocokkal. Amerikai és kanadai barátai valószínűleg csodákat meséltek az állat kitűnő prémjéről, az évente lőtt és csapdázott óriási mennyiségekről. Minden valószínűség szerint ez adta az ötletet, hogy néhány élő példányt hozzon magával Európába. A befogott állatokat – a feljegyzések szeritn három hímet és három nőstényt – szállítóketrecekbe rakták, aztán vadász és zsákmánya hajóra szálltak, és búcsút mondtak az amerikai partoknak. Európába érkezve a pézsmapockokat – egy hím állat híján, amelyik elpusztult a hosszú tengeri úton – vonatra rakták, majd a gróf Prága környéki birtokán szabadon eresztették.
Eleinte semmi sem történt. Helyesebben történt, de azt akkoriban még nem vették észre. Az állatok belemerültek a csillogó vízbe, és bizonyára nagy örömmel, hiszen a hosszú hajóút aligha úszkálhattak kedvükre, és pillanatok alatt eltűntek a kíváncsi emberi tekintetek elől. Azután szaporodni kezdtek. Könnyen tehették, hiszen természetes ellenségük alig volt, táplálékot bőven találtak mindenfelé, gazdájuk birtokán pedig maximális védelemben részesültek.
Nagyon szárítkozik a pézsmapocok
A fiatal, már Európában született állatok azonban nem maradtak a védett környéken, hanem folyók és csatornák mentén elindultak új hazát keresni. Időközben, talán a cseh példa hatására, a pézsmapockot más országokba, Svéd- és Finnországba, Franciaországba és a Szovjetunióba is betelepítették. A Mannsfeld gróf által szabadon eresztett példányok utódai dél és délnyugat felé terjeszkedve 1914-ben már Németországban bukkantak fel, és nem sokkal később, 1915 őszén, tehát mindössze 10 évvel a betelepítés után már megfogták az első magyarországi pézsmát is. A gyorsan terjeszkedő,szapora állat 1924-ben már a Soroksári-Duna-ágban bukkant fel, és 1930 táján már odáig jutott, hogy a beszolgáltatott pézsmafarkak után a hatóságok pénzjutalmat fizettek. Ekkor ugyanis már rájöttek arra, hogy ha a pézsmapocok nagyon elszaporodik, például a gátakban történő furkálással jelentős károkat okozhat. A megelőző intézkedések azonban nem vezettek eredményre, és Vásárhelyi István, aki kezdettől fogva figyelemmel kísérte az amerikai jövevény térhódítását, 1943-ban már a Dunántúl valamennyi megyéjéből, a Duna–Tisza közéről és a Tiszántúl egy részéről jelzi előfordulását.
A pézsmapocok nevét az ivarszervek táján lévő és erős pézsmaillatot árasztó mirigyről kapta, de ha történetesen vízipocoknak neveznék, az is találó lenne. Víz nélkül ugyanis nem képes létezni, és csak arrafelé tud terjeszkedni, ahol éltető elemét megtalálja. Ebben viszont már nem válogatós, folyók, tavak, halastavak, csatornák egyaránt kedvenc tartózkodási helyei.
