Halászat egykor és ma
Halászat egykor és ma
A honfoglaló magyarok már ismerték a halászatot, hiszen az egykori őshazában is művelték. Ezt igazolják a korabeli eszközmaradványok, feljegyzések és szájhagyományok. Legnagyobb vizeinket, a Dunát és a Balatont is többször megemlítik az egykori krónikások, valószínűleg azért, mert az új haza elfoglalásában nem kis szerepet játszhatott az itt lévő folyók, tavak halbősége, halászhatósága. A magyar címerben lévő négy folyó, mint szimbólumok, részben szintén erre utalnak.
A Kárpát-medencében letelepedett, majd a keresztény hitre áttért magyarok – már Szent István király (1001–1038) uralkodása korában – aktívan foglalkoztak a halászat különféle módjaival. Államalapító királyunk mindenekelőtt a püspökségeknek és kolostoroknak adományozott halászati jogokat és evvel együtt nagy gyakorlattal rendelkező halászokat. A királyi adományozás – hasonló elv és gyakorlat szerint – folytatódott az Árpád-ház uralkodása idején is. A későbbi korokban már főnemesek, várispánok is megkaphatták a halászati jogokat, vízterületeket.
1247-ben, IV. Béla király a Tisza parti város, Szeged halászati jogait rendezte és nagymértékben kiterjesztette. Ennek nyomán erősen fellendült az ottani halászat, olyannyira, hogy Nagy Lajos uralkodása idején (1342–1382) már mintegy 4000 (!) halásza volt a városnak.
Mátyás király (1458–1490) Visegrád térségében már halastavakat (priscinákat) építtetett, de eközben a természetes vizeken is javában űzték a halfogás mesterségét.
Szegedi szárnyas varsa
