Fűevő hernyók
Fűevő hernyók
Fűevők a lepkehernyók között is bőven akadnak, sőt a nappali lepkéknek egy egész családjára, a szemeslepkékre (Satyridae) éppen az jellemző, hogy hernyóik füvekkel táplálkoznak. Vannak közöttük kicsiny, jelentéktelen külsejű lepkék is, ilyenek pl. a szénalepkék (Coenomympha spp.). A barna és a közönséges szénalepke (C. amyntas, C. pamphilus) réteken, gyepekben országszerte gyakori. Szintén meglehetősen közönséges a valamivel nagyobb termetű, sötétbarna szárnyfelszínű nagy és közönséges ökörszemlepke (Maniola jurtina, Aphantopus hyperanthus). Inkább a szárazabb réteken, félszáraz gyepekben gyakori a jellegzetesen fekete-fehér kockás sakktáblalepke (Melanargia galathea). Ez utóbbinak volt egy, a délorosz sztyeppékről ideszármazott, maradvány jellegű rokonfaja is nálunk, a magyar sakktáblalepke (M. russiae), ám ez századunk második évtizedében, sajnos kipusztult. A lepkegyűjtők is mohón vadászták mint magyarországi „különlegességet”, de a végső csapást az mérte rá, hogy azokat a kiskunsági magasfüvű homoki gyepeket, ahol ez a lepke élt, akáccal beerdősítették.
Az Alpokalján és a Kárpátok előterébe hegyi réteken él a közönséges szerecsenlepke
Néhány nagyobb termetű szemeslepkefaj főleg erdőkkel váltakozó félszáraz gyepekben, erdőtisztásokon gyakori, mivel hernyóik füveken táplálkoznak, de a lepkék szívesen pihennek, különösen kánikula idején, a meleg déli órákban árnyas fák törzsein. Ilyen a fehéröves, a szürkeöves és a barna szemeslepke (Brintesiacirce, Hipparchia fagi, H. semele). Augusztusban magasabb füvű gyepekben, rétekben sokfelé gyakori a bársonyos barnásfekete, kékesfehér magvú szemfoltokkal díszített fekete szemeslepke. Néhány szemeslepkénk inkább a hegyvidéki rétekre jellemző. Ilyenek mindenekelőtt a szerecsenlepkék (Erebia spp.) Közülük a tavaszi szerecsenlepke (E. medusa) az elterjedtebb, amely mind a Dunántúlon, mind az Északi-középhegységben többfelé előfordul, és helyenként (pl. az Alpokalján, az Aggteleki-karszton és a Zempléni-hegységben) május közepétől június elejéig gyakori is lehet. A közönséges szerecsenlepke (E. aethipos) már sokkal inkább a magasabb hegyvidékek lakója, s nálunk az Alpok és a Kárpátok állatföldrajzi hatását jelzi.
Szálkaperjés gyepeink endemikus lepkéje a magyar tarkalepke
Sokszínű sáskavilág
A kombinált, geo-fitokol életformájú sáskák időnként érdekes viselkedésűek. Általános szabály, hogy erős az ivarok kétalakúsága. A hímek jól röpülnek, a nagy tömegű petétől hatalmasra duzzadt potrohú, nagyobb termetű nőstények viszont „gyalogosan közlekednek”. Egyes fajok hímjei feltűnő viselkedésükkel hívják fel magukra a nőstények figyelmét. Szárnyaik, gyakran ugrólábaik is feltűnő színezetűek. Egyes fajaik röptükben kerepelő hangot is hallatnak. A hímek szín- és hangjelzéses produkcióját a nőstények azzal honorálják, hogy a nekik tetsző teljesítményt nyújtó hímhez sietnek, és azzal párosodnak. Ily módon valódi ivari kiválogatódás megy végbe, amely a hímeknek az „előnyös” jellegeit felerősíti, a nőstényeknél pedig a legnagyobb termékenységűek kerülnek előnybe. A szelekció tehát az ivari kétalakúságot is megerősíti, vagy legalábbis egy kedvező szinten stabilizálja. Hegyvidékeink szárazabb rétjein, félszáraz gyepeiben eléggé elterjedt a feketésbarna (hím) vagy sárgásbarna (nőstény) testű, élénkpiros hátsó szárnyú kerepelősáska (Psophus stridulus). Az ivarérett rovarok augusztusra fejlődnek ki, és nyár végén, ősz elején, mindig csak napos időben lehetünk tanúi a hímek hangos „kerepeléssel” kísért látványos röpködésének. Jóval színesebb a mára nagyon megritkult szép hegyisáska (Arcyptera fusca). Teste olajzöld, fekete rajzolatokkal, ugrólábai fekete-sárga-piros csíkosak, szárnyai barnásfeketék. Ennek a fajnak a hímje is zörgő-kerepelő hangot ad repülés közben. Leszállását hangos cirpelés és a feltűnő színezetű hátsó combok ritmikus emelgetése követi. Nem csoda, hogy a termetes, nagy potrohú nőstények ennek nem tudnak ellenállni.
A kombinált, geo-fitokol életformájú sáskák időnként érdekes viselkedésűek. Általános szabály, hogy erős az ivarok kétalakúsága. A hímek jól röpülnek, a nagy tömegű petétől hatalmasra duzzadt potrohú, nagyobb termetű nőstények viszont „gyalogosan közlekednek”. Egyes fajok hímjei feltűnő viselkedésükkel hívják fel magukra a nőstények figyelmét. Szárnyaik, gyakran ugrólábaik is feltűnő színezetűek. Egyes fajaik röptükben kerepelő hangot is hallatnak. A hímek szín- és hangjelzéses produkcióját a nőstények azzal honorálják, hogy a nekik tetsző teljesítményt nyújtó hímhez sietnek, és azzal párosodnak. Ily módon valódi ivari kiválogatódás megy végbe, amely a hímeknek az „előnyös” jellegeit felerősíti, a nőstényeknél pedig a legnagyobb termékenységűek kerülnek előnybe. A szelekció tehát az ivari kétalakúságot is megerősíti, vagy legalábbis egy kedvező szinten stabilizálja. Hegyvidékeink szárazabb rétjein, félszáraz gyepeiben eléggé elterjedt a feketésbarna (hím) vagy sárgásbarna (nőstény) testű, élénkpiros hátsó szárnyú kerepelősáska (Psophus stridulus). Az ivarérett rovarok augusztusra fejlődnek ki, és nyár végén, ősz elején, mindig csak napos időben lehetünk tanúi a hímek hangos „kerepeléssel” kísért látványos röpködésének. Jóval színesebb a mára nagyon megritkult szép hegyisáska (Arcyptera fusca). Teste olajzöld, fekete rajzolatokkal, ugrólábai fekete-sárga-piros csíkosak, szárnyai barnásfeketék. Ennek a fajnak a hímje is zörgő-kerepelő hangot ad repülés közben. Leszállását hangos cirpelés és a feltűnő színezetű hátsó combok ritmikus emelgetése követi. Nem csoda, hogy a termetes, nagy potrohú nőstények ennek nem tudnak ellenállni.
