A napfény szerelmesei
A napfény szerelmesei
Ha a szárazföld meghódításában a kétéltűek tették meg az első lépést, akkor a hüllők voltak azok, amelyek a gerinces állatok közül tökéletesen alkalmazkodtak hozzá, és egész életük folyamán véglegesen elszakadtak a víztől mint közegtől. A kétéltűekkel ellentétben már szaporodásuk sem kötődik a természetes vizekhez, patakokhoz vagy tavakhoz; vékony, képlékeny, meszes héjú tojásaikat meleg szárazföldi helyekre, homokba, avarba rakják, és kikelésüket a nap melegére bízzák.
Az embrió fejlődése a folyadékkal telt magzatburokban megy végbe. Egyes fajaik elevenszülők, utódaik az anyaállat testét elhagyva azonnal képesek az önálló életre. Későbbi fejlődésük során sem kötődnek a vízhez, bár vannak fajok, amelyek vízi életmódot folytatnak. A kétéltűek lárváival szemben azonban kopoltyújuk még fiatalkorban sincsen, a vízbe legfeljebb táplálkozás vagy védekezés céljából vonulnak. A hüllők kültakarója száraz, elszarusodott hám, többnyire kemény pikkelyek vagy nagyobb pajzsok, esetleg elcsontosodott szarupáncél borítja. A bőr mirigyekben szegény, de színsejtekben gazdag, ami egyes fajoknál élénk színváltoztató képességgel párosul. A szarupikkelyekkel borított kültakaró fontossága a kiszáradás ellen nyújtott védelemben rejlik, ez is a szárazföldi élethez való teljesebb alkalmazkodás egyik eszköze.
Szársomlyó-hegy, a haragos sikló egyik utolsó élőhelye
