Fehér labdák a legelő felett…
Fehér labdák a legelő felett…
Hazánkban a túzok elsősorban a Tiszántúlon él, elszigetelt állományai azonan a Duna–Tisza közén és a Dunántúlon is megtalálhatók. A dürgés március végétől egészen május derekáig tart, és a természet egyik legnagyszerűbb színjátéka. A kakasok kora hajnalban érkeznek a dürgőhelyre, ahol ide-oda lépegetnek, farkukat a pulykakakasra emlékeztetően sátorozva szétterpesztik, majd a kakas felfújja légzacskóját, ami 5-6 liter levegőt képes befogadni. Ez a madár nyakát szinte természetellenesen megvastagítja. A következő fázisban a kakas kifordítja szárnyait, feje szinte eltűnik a tollak között, miközben peckesen jár, néha maga körül forgolódik. A sok láthatóvá vált fehér toll miatt a távolból úgy néznek ki a kakasok, mintha nagy fehér labdák mozognának a legelő felett. De ez az optikai jelzés az, amivel felhívják magukra a távolabb várakozó tyúkok figyelmét, mire azok lassan a dürgőhely felé közelednek. A túzokdürgés elsősorban a hajnali órákban zajlik, késő délután újra teszik a szépet a kakasok, de megfigyeltek már holdfényes éjszakán sátorozó, dürgő túzokat is.
A tyúk a dürgőhelytől nem nagyon távol, lucernában, gabonatáblában vagy a rét füvében kis mélyedést kapar, és abba rakja le 1-2 tojását. A második után kezd kotlani. A csibék 25–28 nap alatt kelnek ki. Eleinte kizárólag apró rovarokkal, férgekkel, csigákkal táplálkoznak, de kéthetes koruktól már apró magokat és zöld növényi részeket is fogyasztanak.
A túzokok az év legnagyobb részében kisebb-nagyobb csapatokban járnak, a kakasok és tyúkok különösen a nyári és őszi időszakban néha el is különülnek egymástól. Télen viszont újra összeverődnek, és előszeretettel a repcetáblák közelében tartózkodnak. A repce a túzok legfontosabb téli tápláléka, ezzel a csapatokat biztosan helyhez lehet kötni. A túzok Magyarországon 1969, világviszonylatban 1981 óta védett. Hazánkban ma fokozottan védett, természetvédelmi értéke 500 000 forint.
Tocsogós legelőkön, különösen az alföldi szikes tavak környékén márciustól mindenütt gyakori madár a bíbic. Már messziről halljuk a levegőben viszonylag alacsonyan csapongó madarak hangos és egy kicsit panaszosnak tűnő „bé-bic” kiáltását. A levegőben bukázó madár a távolból fekete-fehérnek tűnik, ugyanis a háta és a szárnyai valóban feketék, szép zöldes, fémesen csillogó árnyalattal, hasoldala viszont fehér. Ha a földön sétáló madarat nézzük, látni fogjuk néhány felfelé kunkorodó tollból álló hegyes bóbitáját is. A bóbita tollai, akár a torka és a begye feketék.
