Medencék és szigethegységek
Medencék és szigethegységek
A hegyláncokkal övezett Kárpát-medence a neogén (újharmadidőszak) során jelentős megnyúláson ment keresztül. Területén a külső kárpáti flistakarók felgyűrődésével egyidőben kisebb, mély medencék nyíltak fel. Ezek az egyedi medencék a késő neogénban egyetlen nagy, egységes medencévé olvadtak össze. E medencének nem óceáni, hanem csak elvékonyodott kontinentális litoszférája (kőzetburka) van.
A Kárpát-medence nem egységes síkvidék: területét alacsony középhegységek tagolják, amelyek közül a legjelentősebbek a Dunántúli- és az Erdélyi-középhegység. E szigetszerű hegységek négy almedencére osztják a belső-kárpáti térséget: a Grazi-medencére, a Kisalföldre, a Nagyalföldre (utóbbi kettőt összefoglalóan Pannon-medencének is nevezik), valamint az Erdélyi-medencére. Két további süllyedék, a Bécsi-medence és a Kelet-Szlovákiai- (Transzkárpáti-) medence a külső-kárpáti flistakarók belső pereméhez közel, az eoalpi takarókon ül.
A kárpát-pannon régió földtani vázlata
Többek között Lóczy Lajos és Prinz Gyula már a század elején felismerték, hogy a belső szigethegységek kőzetei igen hasonlatosak az Alpokéihoz. Az azóta végzett mélyfúrási tevékenység, illetve szeizmikus szelvényelemzések megerősítették e korai véleményeket, és felfedték a neogén előtti mélyföldtani elrendeződést. Az ezeket összefoglaló, Fülöp József és Dank Viktor által szerkesztett mélyföldtani térkép szerint a belső-kárpáti térség aljzatát kristályos és mezozoikumi üledékes kőzetekből felépülő takarós egységek alkotják, amelyeknek a szigethegységek felszíni kibukkanásai. A takarók általános csapása északkelet-délnyugati.
