Növényzet és talajtakaró
Növényzet és talajtakaró
A Dunántúli-dombság átmeneti, illetve összetett jellege nagyon jól tükröződik növényföldrajzi képében is. Déli és délkeleti részén szubmediterrán és illír, délnyugaton mediterrán és atlanti flóraelemek jellemzőek. A Mecsek és a Villányi-hegység, valamint szomszédságuk a pannóniai és az illír flórák tipikus átmeneti területe számos harmadidőszaki reliktummal és mediterrán örökzöld fajjal. A Dunántúli-dombság eredeti, természetes növénytakarója jórészt a mérsékeltövi, zárt lomboserdő: a paleoökológiai tényezők együttesének függvényében tölgyesek, bükkösök, gyertyánosok, ezüsthársasok voltak jellemzőek, s természetesen – főként hidrológiai és geológiai hatásra – extra- és azonális növénytársulások is kialakultak. Az eredeti erdőket azonban nagyrészt kiirtották, helyüket a földművelés vette birtokba. Így a terület erdősültsége ma már csak 24–25% (mintegy 200 ezer hektár). A Dél-dunántúli flóravidék (Praeillyricum) öt flórajárásra tagolható: Zalai (Saladiense), Belső-somogyi (Somogyicum), Külső-somogyi (Kaposense), Mecseki (Sopianicum ) és Villányi (Harsányense).
A nagytáj genetikai talajtípusai – a földrajzi helyzetből adódóan, továbbá a kőzettani, domborzati, éghajlati, vízföldrajzi és növényzeti adottságokon, illetve a természetes folyamatokon túl – nagymértékben magukon viselik az emberi tevékenység hatásait. Zonálisan jórészt az erdőtalajok, kisebb részben a sztyeptalajok jellemzőek. A keletről nyugatra csökkenő kontinentalitás és a délről északra csökkenő mediterrán hatás a domborzati tagoltság miatt korlátozottan érvényesül. Bár a nyugati, viszonylag legcsapadékosabb területrészeken kialakult agyagbemosódásos barna erdőtalajoktól a délkeleten képződött mészlepedékes csernozjomokig teljes a genetikai talajsorozat, a domborzati szintkülönbségek, a lejtőkitettség, következésképpen a változatos ökológiai viszonyok miatt a talajföldrajzi kép legsajátosabb vonása a nagyfokú területi mozaikosság. A változatosságot fokozzák a helyi hatások, amelyek egyrészt a talajvíz felszín alatti elhelyezkedésével függnek össze, és általában az alluviális térszínek hidromorf, illetve szemihidromorf talajaiban jutnak kifejezésre. Másrészt a sajátos kőzetminőségből adódó (litomorf) hatások (pl. mészkövön rendzinatalaj képződése) ugyancsak tarkázzák a képet. A gazdasági tevékenységgel kapcsolatos talajképző, illetve -módosító hatások közül mindenekelőtt az erdőirtások, a mezőgazdasági művelés következményei – a talajklimatikus szárazodás (sztyepesedés) és az erős talajlepusztulás –, továbbá a különböző mértékű talajgenetikai és talajdinamikai változások említendők. A talajtól megfosztott, lepusztult felszíneken ezek a hatások kultúrtalajok kialakulásában, a váztalajok nagy elterjedésében jelentkeznek.
Főként a különböző jellemzőket integráltan tükröző genetikai talajtípusok, az erodáltság mértéke, ezekkel is összefüggésben a talajok természetes termőképessége stb. alapján a Dunántúli-dombság területén a következő talajkörzeteket lehet elkülöníteni: Belső-Somogy kettős homokfelszíne; Marcali-hát; Nyugat- és Észak-Külső-Somogy; Kelet-Külső-Somogy; Nyugat-Hegyhát; Kelet-Hegyhát; Völgység; Zselic; Szekszárd-Baranyai-dombság; Mecsek és Villányi-hegység; Dráva-Duna menti sáv.
