A barlangok pusztulása
A barlangok pusztulása
A magyarországi középhegységek, s így az általuk hordozott karsztvidékek pliocén-negyedidőszaki emelkedése 250–400 m-re becsülhető. A több szakaszú emelkedésnek megfelelően a viszonylagos karsztvízszint mélysége lépcsőzetesen nőtt, s ehhez igazodva valamennyi karsztos hegyvidékünkben újabb és újabb barlangok-barlangszintek keletkeztek, a kiemelt és kiszáradt barlangok pedig pusztulni kezdtek. Romosodásuk különösen erős volt a fagyaprózódás föltételeit az év nagyobb hányadára biztosító jégkorszakokban. Maga az üregpusztulás, mivel a kiemelt és kiszáradt barlangok száma az idő előrehaladtával nőtt, a legutóbbi, würm jégkorszakban volt a legjelentősebb. Az emelkedés következtében azok a zegzugos járatrendszerek, amelyek a korábbi – kréta-harmadidőszaki – karsztvíztükör szintjében jöttek létre, fölkerülhettek az átmenőbarlangok képződésének szintjébe, s bizonyos szakaszaikat a kialakuló új járatok össze is kapcsolhatták. Így új-harmad-negyedidőszaki barlangjainknak olyan üregrészei is lehetnek, amelyeknek – korukat, formakincsüket és eredetüket tekintve – alig van közük a barlang egészéhez.
