Válaszolt, s így szólt a temáni Elifáz:
Terhedre van tán, ha beszélünk hozzád? Ki tudná magába fojtani itt a szót?
Sokat bátorítottál, hanyatló karoknak újra erőt adtál.
Buzdító szavad a támolygó támasza volt, az ingadozók térdét megszilárdítottad.
Most meg, hogy magad vagy bajban, ijedezel? Megütődsz, hogy terád is rád került a sor?
Nincsen bizalmad istenfélelmedben, jámbor életedre nem mersz hagyatkozni?
Gondold meg, ment-e már valaki is tönkre ártatlanul? Becsületes embert mikor ért pusztulás?
Hányszor láttam: akik bajt szántottak, gyötrelmet vetettek, hát azt is arattak.
Isten lehelete tönkretette őket, haragjának szele elsodorta őket.
Ordít az oroszlán, bömböl a nősténye, mint mikor a kölyköknek kiverik a fogát.
Pusztul az oroszlán, ha nincsen prédája, s a nőstény kölykei szétszélednek.
Titokzatos szózat lopakodott hozzám, és a fülem felfogja suttogását.
Égi álomlátás tarka játékában, amikor mély álom száll az emberekre,
félelem fogott el s rettegés, reszketett minden egyes tagom.
Valami lehelet suhant át arcomon, és az égnek állt minden hajamszála.
Ott állt valaki, arcát nem vettem ki, ott állt egy alak a szemem előtt, és hallottam suttogó beszédét:
Lehet-e az ember Isten előtt igaz? Állhat férfi tisztán alkotója előtt?
Azokban sem bízik, kik szolgálnak neki, angyalaiban is lel kivetnivalót.
Hát akkor azokban, kik viskókban laknak, kiknek alapjául a föld pora szolgál, kiket összenyomhat, akár egy molylepkét?
Reggeltől estéig tönkreveri őket, eltűnnek örökre, és ki gondol rájuk?
Kitépik azután sátraik cövekét, így szállnak a sírba, bölcsesség híjával.