(Aszaf tanítókölteménye.) Miért vetettél el minket örökre, Istenem, miért lángol haragod legelőd juhai ellen?
Gondolj közösségedre, amelyet ősidők óta kiválasztottál, a népre, amelyet sajátodul lefoglaltál gondolj Sion hegyére, amelyet lakóhelyül kiszemeltél.
Irányítsd lépteid az örök romok felé: a szentélyben mindent szétdúlt az ellenség,
a gyülekezet helyén ellenségeid zajonganak, a bejárat fölé jelvényüket akasztották, a jelvényt,
amelyet előbb nem ismertünk. Mint akik a sűrűben fejszét forgatnak,
úgy verték szét baltával, kalapáccsal a kapukat.
Szentélyedre tüzet vetettek, Istenünk, s neved hajlékát földig meggyalázták.
Így szóltak magukban: „Mind megsemmisítjük, égessétek porig Istenük szentélyeit a földön!”
Nem látjuk többé jeleinket, próféta nincs többé, senki sincs közöttünk, aki tudná: meddig még?
Meddig űz még csúfot, Istenünk, az ellenség? Mindvégig káromolhatja neved az ellenfél?
Miért vonod vissza a kezed, jobbodat miért tartod rejtve magadnál?
Mégis Isten a királyom kezdettől fogva, a földön szabadulást csak ő szerez.
Hatalmaddal a tengert megnyitottad, a vizekben összezúztad a sárkányok fejét.
A leviatánnak szétverted a fejét, s prédául adtad a tenger szörnyeinek.
Te hívtad elő a forrást és patakot, elapasztottál ősi folyamokat.
A tied a nappal, a tied az éj, te helyezted el a napot és a holdat.
Te jelölted ki a föld határait, te alkottad a nyarat és a telet.
Gondolj rá, Uram, hogyan ócsárolt és gúnyolt az ellenség, egy balga nép káromolta a neved.
Turbékoló galambjaid életét ne dobd oda keselyűnek, szegényeid életéről ne feledkezz meg örökre!
Tekints a szövetségre, hisz a mérték betelt. Az ország rejtett szögletei erőszak helyéül szolgálnak.
Ne kelljen az elnyomottnak megszégyenülve elvonulnia, dicsőítse neved a szegény és a gyönge!
Kelj föl, Istenem, vedd kezedbe ügyed, gondolj a gyalázatra, amivel a balga naponta illet!
Ne feledd ellenségeid ordítozását, ellenfeleid eget verő szidalmát!