(A karvezetőnek a „Jedutun” szerint - Aszaf zsoltára.)
Istenhez száll szavam, hozzá kiáltok, Istenhez száll szavam, hogy meghallgasson.
Keresem az Urat a szorongatás napján; éjszaka szűntelen hozzá emelem a kezem, lelkemnek nincs vigasztalása.
Istenre gondolok és sóhajtozom, róla elmélkedem, és eleped a lelkem.
Szemem nyitva tartod, nyugtalan vagyok, s nem tudok szólni.
Régmúlt napokra kell gondolnom,
a hajdani évekre emlékezem. Az éj óráiban töprengek szívemben, gondolkodom, fürkészi a lelkem:
„Eltaszít az Isten egyszer s mindenkorra? Nem lesz már soha irgalmas?
Kegyelme örökre elveszett? Elenyészett a minden nemzedéknek adott ígéret?
Isten elfeledte volna a jóságát? Bezárta irgalmát haragjába?”
S így szólok: „Az a bánatom, hogy a Magasságbeli jobbja megváltozott.”
Emlékezem az Úr tetteiről, gondolkozom a hajdani csodákról.
Minden művedet megfontolom, minden tettedet mérlegelem.
Isten, szent a te utad! Hol van olyan Isten, mint a mi Istenünk, olyan fölséges?
Te vagy az Isten, aki csodát művelsz, a pogányok előtt is feltártad hatalmadat.
Erős karral megszabadítottad népedet, Jákob és József fiait.
A vizek láttak téged, Istenem, a vizek láttak és megborzadtak, a hullámok a mélységekig megremegtek.
A felhők bőven öntötték a vizet, a felhők megdördültek, nyilaid szétrepültek.
Mennydörgésed visszhangzott a forgószélben, villámaid beragyogták az egész földet, a föld megingott és megremegett.
Utad átvitt a mély tengeren, ösvényeid átszelték a nagy vizeket, s lábadnak nyoma nem volt látható.
Mint egy nyájat, néped úgy vezetted Mózes és Áron kezével.