ERDÉLY PIACAI ÉS „NAGYKERESKEDŐI”
A belső piac elsősorban a népességnövekedésnek és a társadalmi rétegződés előrehaladásának következményeként bővülhetett. Hiszen – egykorú becslés szerint – a lakosságnak legalább kétharmada szinte teljesen önellátó volt. „Szilágynak száznegyvenezernyi lakosából százezernek alig van egyéb vennivalója, mint guba, csizma és kalap, s a nők aprólékos szükségei.” S nemcsak a parasztság törekedett önellátásra; sok helyt „Erdélyben még a középrendű nemességnél is, ha csak három szobája vagyon is, egyet szövőszékkel (osztováta) foglal el, azért, hogy egy két vég darabos vásznat hon készítse”.
De amíg a nemesség és a szabad parasztság jelentős, olykor szegényebb rétegei is viseletükkel és lakberendezésükkel az új polgári jellegű „egyszerűsödési” tendenciák hordozói lettek, a parasztság zöme továbbhaladt azon az úton, mely egy-egy régió viseletének oly változatos formagazdagságához vezetett. A megyék ekkor már nem is próbálták adminisztratív eszközökkel megfékezni a paraszti „luxust”, bár a kortársak többet panaszkodtak rá, mint valaha, s a naszódi határőrfalvak szívesen korlátozták volna a női „fényűzést”. A lakásban pedig régóta díszes hímzésű párnák, festett korsók és a románoknál ezeken kívül még üvegre festett ikonok pompázó sokasága jelképezte a gazdagságot.
A Székelyföldön az idők változásának jeleként az újabb házakban „a falakat körülfogó cserép korsó és tányérokkal terhelt fogasok” helyett a népszerű közéleti személyiségek portréja és az asztalon fekvő könyv kölcsönzött az otthonnak új jelleget. Általában a privilegizált rétegek példáját próbálták követni akkor is, amikor a városi polgárokéhoz hasonló bútort vásároltak, vagy a régi nemesi és a városi polgári viselet egyes elemeit vették át. A viselet, főleg a román női viselet pompája kiáltó ellentétben állt a létfeltételek mostohaságával. Ha a férfiak még bocskorban jártak, a nők ünnepnapokon sok helyt, mint Hunyad és Doboka megyékben, már piros csizmában, amit, ha esett az eső, kézben vittek a templomig. A csizmát a 1242piacról kellett venni, éppúgy, mint a színes és fehér fonalat (hacsak nem tartozott a falu egy festőműhely körzetébe), amivel az inget, párnát hímezték. Készen kellett venniük a szőrméket, a selymet és sok helyütt (főleg Erdély északi részein) a pamutvásznat, amiből az alsószoknya készült, vagy olyan ing, amire gallért lehetett varrni; „nemesi ing” vagy éppen „német ing”, ahogy Fogarasban nevezték, hogy megkülönböztessék az egyszerű szabású „jobbágy-” vagy „román” ingtől. A durva posztóöltözetet – már csak az életforma mostohasága miatt is – kevesen vethették le, hogy brassói, nagyszebeni vagy netán ausztriai posztóból készült viseletet öltsenek, de ahhoz nem kellett a legvagyonosabbak közé tartozni, hogy a paraszti ipar késztermékeit megvásárolják.
A jómódú nemes és polgár ausztriai áruval látta el családját, a hazai árut vásárlók köre papokra, tanárokra, tanítókra, szerényebb jövedelmű nemesekre, kishivatalnokokra, polgárokra és gazdagabb parasztokra korlátozódott. Az erdélyi áruk minősége pedig javult. Míg a 18. században olyan rossznak tartották az erdélyi posztót, hogy még a sorkatonaság számára sem vettek belőle, most a szász iparosok sikerrel pályázhatták meg a főhadiparancsnokságnak a sajtó útján is közzétett megrendelési felhívásait. De az ipart komolyan fenyegetni kezdte az olcsóbb osztrák áruk versenye, amit alig-alig ellensúlyoztak a nagy szállítási költségek, és még az sem, hogy a városok havivásáraikról, a bécsi iparosok nagy sérelmére, egyszerűen kitiltották a vásárjáró felvidéki szlovák kereskedőket, akik az osztrák termékeket a helyi kereskedőknél is olcsóbban kínálgatták. Brassóban csak 5-6%-kal volt olcsóbb az ausztriai posztó, mint a brassói, ez utóbbi azonban tartósabb volt, legfeljebb kevésbé tetszetős. De az osztrák posztót akkor is szívesebben vették, ha árban és minőségben egyforma volt a hazaival, hiszen előkelőbbnek számított a hírneve miatt, a tartósság követelménye pedig lassan háttérbe szorult. Csak a szegényebb polgár hordta rendszeresen apjától-nagyapjától örökölt viseletét. A jobb módú pedig, aki a német-francia divat szerint öltözködött, igyekezett a divat változásaihoz igazodni. Még egy olyan szász kisvárosban is, mint Szászrégen, a negyvenes években egyre több kabátot „anglizáltak” a szabók, s a női divat az Ungar című pesti laphoz igazodott. De a mindennapi élethez nélkülözhetetlen sok árut – mint bécsi bútorutánzatot, a porcelánt helyettesítő kőedényt, papírt, üveget – még mindig kifizetődő volt itthon előállítani, mert a szállítási költségek elég biztos védelmet nyújtottak a konkurrenciával szemben.
Ha Erdélyben magában csak rendkívül korlátozott mértékben is, az erdélyi ipar külső piacain viszont annál inkább éreztette hatását a lassan bontakozó agrárkonjunktúra, az, hogy a gabonaárak emelkedése és a forgalom növekedése következtében nőtt az agrár lakosság vásárlóképessége. Dél-Magyarországon, Horvátországban és Szlavóniában az annyira jellegzetes parasztipari termékek – mint például a durvaposztó-takarók – keltek el, így 1243az osztrák ipar versenyétől nem kellett tartani. A debreceni cifraszűrt nagydisznódi posztóból szabták, évente 200-250 ezer szűrre való készült Nagydisznódon. (S jó néhány debreceni szűrszabó kötelezte is magát, hogy csak szász posztót használ.) A „debreceni takaró”-ként ismert csergét pedig a Brassó melletti falvakban állították elő. Nyilván archaikus igényeket elégített ki az Észak-Magyarországra szállított nagyszebeni posztó is. Az pedig már inkább csak kuriózum, hogy a tordai fazekasok termékeiből Galíciába is vittek.
A Kárpátokon túli piacokon, „a román fejedelemségekben éppúgy, mint Bulgáriában”, viszont az életforma és a divatváltozás is az erdélyi ipar „szerencséje” lett, bár ott már amúgy is „az erdélyi áru régi szokás folytán nemzeti jelleget öltött” a hagyományos, főleg népi igények kielégítésében. Moldva és Havasalföld az 1828-as orosz–török háború után viszonylag széles körű autonómiát kapott, eltörölték a kereskedelmükre nehezedő török monopóliumot, és biztosították a dunai kikötők szabad forgalmát, hogy évről évre egyre több angol, francia, osztrák hajó szállíthasson onnan gyapjút, gabonát, faggyút és más agrártermékeket ipari áruk ellenében. A román bojárság most végre úgy vethette le a keleti viseletet, a kaftánt, hogy nem kellett egy-két év múlva visszavennie, mint például az 1790-es években, amikor kivonultak az orosz és osztrák csapatok. Szükségleteit nyugat-európai és osztrák, cseh–morva áruval próbálta fedezni, a francia és angol áru nagy részét is még a lipcsei vásárból hozták, egyre inkább igénybe véve a dunai szállítás lehetőségeit, de azért egy Ghica herceg a brassói román kereskedő, Orghidan malmából kikerült papíron levelezett, a batizi és a brassói kőedény a bojár háztartásában is pótolhatta a porcelánt, és a brassói kékposztót a katonák és a hivatalnokok is felvehették.
Az áruelhelyezése lehetőségeket módszeresen számba vevő brassói szász sajtó pedig arra figyelmeztetett, hogy a cipő és a csizma iránti kereslet is „abban az arányban nő, ahogy [a Kárpátokon túli] lakosság az európai viseletet magára ölti”. Amit a bojárság felső rétegeinek a „lipcsei áru” (amit feltehetően Brassóban is hamisítottak), ugyanazt jelentette az alacsonyabb vásárlóképességű rétegek számára a brassói áru: posztó, pamutlenvászon, vasáruk, kasza, üveg, festett láda, kőedény, fazekasáru, gyertya, üvegre festett ikon, csizma, cipő stb. Így aztán a galaci osztrák konzul elégedetten nyugtázhatta, hogy „minden faluban találni brassói kereskedőket, és minden faluban látni a brassói ipari szorgalom termékeit”. A „brassói áru” márka 1244volt, és nemcsak Brassóban készült: A város körüli falvakban szőtt posztó, a székelyföldi csizma és festett láda, a szászrégeni kötél is brassóiként hagyta el Erdélyt, sőt bizonyos angol és osztrák áruk is jobb keletnek örvendtek, ha brassóiként kínálták a piacon. Tehát a Kárpátokon túli fejlődésnek ez a szakasza kedvezett az erdélyi, főleg a dél-erdélyi iparnak, és egyelőre rácáfolt azokra a korabeli előrejelzésekre, melyek szerint az erdélyi ipari fejlődés záloga a szomszéd fejletlensége. De a nyugati áruk versenye már éreztetni kezdte a hatását, és előrevetítette azt a lehetőséget, hogy itt is bekövetkezik, ami Magyarországon és Erdélyben; az erdélyi áru egyre inkább csak speciális népi igények kielégítésére korlátozódik, mert a nyugati és főleg az osztrák konkurensek még a népi igények egy részéhez is tudnak alkalmazkodni, hiszen a paraszti háztartásokban a népviselet összeállításához a gyáripari termékeket, főleg a fonalat és a pamutvásznat jobban tudták használni. És aztán a fiatal román ipar veszi át az erdélyi szerepét a Kárpátokon túl is. A cserearányok kedvezőtlenebbé válása fenyegetett, és talán már hatott is. Az iparcikkek árai ugyanis csökkentek, míg a mezőgazdaságiaké nőttek. De egyelőre az 1830–40-es években az Erdélyben elvámolt áruk kivitele viszonylag gyorsan emelkedett, gyorsabban, mint a Habsburg-monarchia egész (Erdélyt is magába foglaló) vámbelföldjének összkivitele, s gyorsabban annál is, mint a vámbelföldnek a Török Birodalom felé irányuló szárazföldi s dunai kivitele, miközben Erdély a birodalom külkereskedelmében az előző évtizedekhez képest veszített jelentőségéből (27. ábra). Az erdélyi keleti kiviteli forgalomnak négyötöde mehetett a két román fejedelemségbe, egyötöde pedig elsősorban „Bulgáriába”, és még a török hadseregnek is szállítottak kötelet, lenvásznat, Konstantinápolyba hódprém kalapot. Egykorú becslés szerint az erdélyi kereskedelem keleti kapuja, Brassó évente hozzávetőlegesen akkora forgalmat bonyolított le a Kárpátokon túli területekkel, mint Magyarországgal és Ausztriával. A kereskedők „többet fáradoznak, mint 15-20 éve, többet is keresnek”.
Régi és új feszültsége járta át és mozgatta az 1300-1400 főből álló kereskedőtársadalmat. Gerincét az erdélyi tartományi határokon túlnyúló távolsági kereskedelembe beépülő jellegzetes etnikai-foglalkozási – sajátos privilégiumokkal felruházott – csoportok alkották, illetve azok vagyonosabbjai. Ezek elsősorban nem árucikkekre, hanem útvonalakra szakosodtak, és az útvonalak által egybekötött régiók áruinak konjunktúrája biztosította egy-egy kereskedőcsoport emelkedésének lehetőségét, hiszen egy-egy útvonalon amolyan „természet adta” monopolhelyzetet élveztek. Most azonban változott ezen meghatározó tényezők súlya. A kereskedőnek egyre inkább a kialakuló nemzeti társadalmakban kellett helyét megtalálnia.
124527. ábra. Erdély és a Habsburg-birodalom kivitele, 1829–1850
1246Az örmények elsősorban marhakereskedelemmel és bőrkikészítéssel foglalkoztak, méghozzá a szattyánbőr-kikészítés titkának ismeretében. Ennek jelentősége a csizma viseletét korlátozó (cipőt hozó) divatváltozás nyomán némileg háttérbe szorult. Csökkent moldvai marhakereskedelmük is, amivel Bécs húsellátásában játszottak szerepet. Székelyföldi, gyergyószentmiklósi és csíkszépvízi kereskedő-tímár telepeik még úgy-ahogy virágoztak. Erzsébetváros egyre inkább elvesztette kereskedőjellegét, Szamosújvár stagnált, hiába kapták meg a szabad királyi rangot. Lakói szétrajzottak az addig vágott csapásokon; Erdély és Bécs meg Pest forgalmában egyelőre még tudták őrizni vezető szerepüket. A moldvai marhát a magyar pusztákon hizlaló bérlő kereskedők persze a jómódú birtokos nemességbe és az arisztokráciába emelkedtek. Az erdélyi örménység hagyományőrzőnek számított. Éppen ez, a nyelvőrzés élménye fölötti öröme vitte rá a nemzettársait felkereső brit Rafael lovagot, hogy Erzsébetvároson gimnáziumot alapítson az 1840-es évek derekán, és Szamosújvárnak műegyetemet ígérjen. Ugyanakkor az örmény diétai követek büszkén vallották népüket a magyar nemzet részének, és már csak az „alsóbbrendűek” nem tanultak meg egyelőre magyarul. Így Erdélyszerte az örmény kereskedők a magyar polgárságot erősítették. Olyannyira, hogy amíg az 1820-as években alig-alig akadt Erdélyben magyar kereskedő, most a magyarországi utazó csak ámult Kolozsvárt, mert „a kereskedők magyar nevei oly barátságos hatással valának”. Persze igyekeztek ők is nemesi diplomára szert tenni, miközben magyar arisztokratákkal társultak az első gyáralapítási kísérletekben. A társadalmi integráció elősegítése érdekében az 1841–43-i diéta nemességre is felterjesztette Szábel Menyhártot, de azért gúnydal tartotta számon, hogy a népszerű kereskedőnek „A vén Apja őt garassal / Boltot nyitott s Fa bubával / Betölté az országot. / Uraságok praedaiból / Polgárok együgyűségiből / Lett nagy capitalista.”
A szegényebb örmény kereskedő továbbra is szatócsként járhatta az országot mint a „sokadalmak lelke” a pesti vásárról hozott portékáival, de már hasonló karrier reménye nélkül. A két nagy szász város 20-30 fős polgári kereskedőtársaságaiban is az örmények kerültek túlsúlyba az Észak-Magyarországról jött német kereskedőkkel együtt a tősgyökeres polgárokkal szemben, akik a 18. század dereka óta még a városi kereskedésben is másodrangú szerepet játszottak. Ezek az új „szász” városi kereskedők a keleti kereskedelemben azonban már csak a vasáruk forgalmában tudtak némi fölényre szert tenni, és így be kellett érniük a belkereskedelemmel.
Amíg az ausztriai árukat forgalmazó kereskedők némi lelkiismeretfurdalással vehették tudomásul és vallották meg, hogy – a kor felfogása szerint – készáru-behozatalukkal az országot szegényítik, a Kárpátokon túli 1247területekkel kapcsolatot biztosító dél-erdélyi kollégáik viszont már büszkén hangoztatták, hogy ők az országot gazdagító aktív forgalom hordozói, hiszen nyersanyagot hoznak be, és készárut visznek ki. A görög kereskedők sorsa szoros összefüggésben alakult a gyapotéval. A macedón gyapot azonban a napóleoni blokád után veszített jelentőségéből, Európa már nem szorult rá többé, s a Habsburg-birodalom fejlettebb tartományaiban a fellendülő pamutipar már egyiptomi és amerikai gyapottal dolgozott. Mindez még kedvezett az erdélyi iparnak, bár valójában csak egy utolsó lélegzetvételnyi szünetet engedett neki. Erdély keleti gyapotbehozatala és – feltehetően – fogyasztása is a 18. század végétől az 1830-as évekig megháromszorozódott, ezer métermázsáról több mint háromezerre ment fel, aztán ezen a szinten stagnált. Ugyanakkor az erdélyi gyapotbehozatal viszonylagos jelentősége csökkent, míg a 18. század végén az összbirodalminak 8-10%-a volt, az 1840-es években a 2%-ot sem érte el.
A levantei kereskedelem Erdélyen keresztül vezető mellékútja a napóleoni blokád után ugyancsak elvesztette jelentőségét, és az 1820-as években egy olyan kereskedő, mint Constantin Hagi-Pop, Nagyszebenből Bécsbe tette át székhelyét. Fia pedig mint a bécsi Nemzeti Bank igazgatója az 1841–43-as kolozsvári diéta javaslatára magyar nemességet kapott az uralkodótól, 1846–47-ben pedig már a birodalom fővárosában tervezgette egy nagy bukaresti székhellyel működő osztrák levantei kereskedőtársaság létrehozását, és közben azt fejtegette a birodalom vezető körei előtt, hogy „a mi Indiánkat és Kínánkat” a dunai fejedelemségekben kell keresni.
Miként a gyapothozatal, úgy a görög kereskedők létszáma is stagnálni kezdett Erdélyben. A török alattvalók pedig lassan eltűntek, hiszen a keleti kereskedéshez már görögül sem kellett tudni, s az 1821-es szabadságharc után a görögök kiszorultak a Török Birodalom gazdasági életének kulcspozícióiból. Amíg az 1820-as években a brassói románok még arra panaszkodtak, hogy a török alattvaló görög kereskedők szatócs szintre süllyesztik őket, a negyvenes években már önálló erőként lépve fel, joggal hangoztatták, hogy övék a kereskedelemben a vezető szerep, és Bécstől, Trieszttől, Pesttől Konstantinápolyig is kereskednek. A dunai román fejedelemségek gazdasági fejlődése a brassói románoknak kedvezett. A negyvenes években Brassó belvárosában már több mint kétszer annyi román (mintegy 300 fő) élt, mint görög, száznál több román kereskedő szerzett polgárjogot, és az 1840-es évek elején a görögöknél és a velük azonosuló bolgároknál kétszer több brassói román szállított árut a fejedelemségekbe. Így a brassói románok alkották Erdély legerősebb kereskedőcsoportját.
Brassó élénk gazdasági életével magyarázható, hogy a többi szász várostól eltérően (a magisztrátus és a céhek ellenzése dacára) néhány zsidó kereskedő – 1248akik egyszerre folytattak házaló kereskedést és küldtek gyapjút Bécsig – és iparos meg tudott kapaszkodni. Méghozzá úgy, hogy – mint láttuk – a kormányhatóságok éppen az ő beadványaik nyomán javítottak az egész erdélyi zsidóság helyzetén, amelynek – mint jeleztük – csak kisebb töredéke űzte főfoglalkozásként a kereskedést. Az egész erdélyi kereskedelmi élet decentralizáltságára jellemző, hogy amíg a szűkebb értelemben vett Magyarországon már a terménykereskedő lett az árucsere-forgalom kulcsfigurája, az 1850-es évek derekáig még Kolozsvárt sem nyílt Béccsel és Pesttel kapcsolatokat kiépítő terménykereskedés. Az erdélyi földbirtokosok áruit, ha Nyugat felé vitték, magyarországi kereskedők vásárolták fel. A Szegedre sót szállító gyulafehérvári „nagy” kereskedők, akik a kincstártól béreltek hajókat, a kortársak szerint inkább „spekulánsok” voltak.
A kereskedelmi tőke az iparba sem tudott mélyen behatolni. Birtokosai bányákat, vasgyárakat, papírmalmokat és üvegcsűröket béreltek, és paraszt iparosokat foglalkoztattak. A román sajtó szerint éppen ez utóbbiak tettek szert „csodálatos nyereségekre”, bár a paraszti árutermelőt – olykor a pamutfonatás kivételével – nem tudták annyira függő helyzetbe hozni, hogy egyértelműen Verlag-rendszerről beszélhessünk. Hiszen a kereskedő nem rendelkezett a termelési eszközökkel, legfeljebb a nyersanyaggal, és azt adta áruért, pénzért vagy hitelbe az iparosoknak. A Kaufsystem játékszabályai szerint a kézművesipar termékeihez a vásáron akart hozzájutni.
A céhes iparosok ellenében nem egyértelműen a polgári jövő előharcosaiként léptek fel, hanem csak más játékszabályok alapján működő vállalkozási formákat képviseltek, a céhek elővásárlási jogát pedig – a modern iparszabadság eszményét hangoztatva – azért támadták olyan hevesen, mert a parasztipar termékeihez a városi vásárokon a céhek előjogai miatt nehezebben jutottak hozzá, ha a céh is a falvak népéhez hasonló árucikkeket termelt, mint például a durva posztót. Az áruközvetítésben Kelet felé valósággal monopolhelyzetet élveztek, jólétüket jelentős részben a céhes és az árutermelő háziiparnak köszönhették, miközben a piacok üzenetét közvetítették az ipari világ felé.