BÁTHORI ZSIGMOND, VITÉZ MIHÁLY ÉS GIORGIO BASTA
BÁTHORI ZSIGMOND, VITÉZ MIHÁLY ÉS GIORGIO BASTA
Báthori Zsigmond uralkodásának kezdeteiről: SZÁDECZKY LAJOS, Kovacsóczy Farkas (MTÉ Bp. 1891); SZABÓ GYÖRGY, Abafáji Gyulay Pál (Bp. 1974) s végül TRÓCSÁNYI ZSOLT fentebb említett kötete az erdélyi fejedelemség korának országgyűléseiről. A háborúba való belépés körülményeiről SZILÁGYI SÁNDOR; Carillo Alfonz diplomáciai működése (Bp. 1887); a háború első éveiről: VERESS ENDRE, Campania creştinilior în contra lui Sinan paşa din 1595 (Bucureşti 1925). Vitéz Mihály szerepével és történeti jelentőségével a román szakirodalom különösen 610bőven foglalkozott és foglalkozik. Az eredményeket, a legfontosabb munkák felsorolásával egyetemben, legújabban összefoglalta ŞT. OLTEANU, Les pays roumains. A régebbi román munkák közül külön említésre leginkább érdemes P. P. PANAITESCU, Mihai Viteazul c. könyve (Bucureşti 1936), a magyar feldolgozások közül mindmáig SZÁDECZKY LAJOS írása, Erdély és Mihály vajda (Temesvár 1893) a legrészletesebb és leghasználhatóbb.
A székely problémáról legújabban DEMÉNY LAJOS, A székelyek és Mihály vajda (Bukarest 1977), illetve a már említett Székely felkelés 1595–1596 c. kötet tanulmányai közül: DEMÉNY LAJOS, A közszékelyek 1595–1596. évi felkelése; UŐ, Mihály vajda szabadságlevelei és az erdélyi fejedelmek székely politikája a XVII. sz. elején; CONSTANTIN REZACHEVICI, A székelyek és Havasalföld kapcsolata a Mihály vajda utáni időkben. Az 1601 utáni zűrzavarról többek között NAGY JÁNOS, Székely Mózes (Sz 3, 1869); BENDA KÁLMÁN, Bocskai István (Bp. 1942).
A román történetírásban N. BĂLCESCU nevezetes életrajza óta Vitéz Mihályról több árnyalatú álláspont alakult ki, melyek közül a legszélsőségesebb Vitéz Mihályt a „három román fejedelemség” első egyesítőjének tekinti, amivel megteremtette a mai Románia előképét. Ezzel a véleménnyel a következő ellenérvek miatt nem érthetünk egyet, mert – a lényegen kezdve –: az erdélyi állam sem a 16., sem a 17. században nem tekinthető „román” országnak. Az előző fejezetekben bőséges bizonyítékokat soroltunk fel arról, hogy az új állam a középkori Magyar Királyság egyik jogutódjaként jött létre. Az össznépességen belül a román etnikum – erről a Társadalom és hatalom fejezetben esett szó – ekkor még kisebbségben volt, politikai jogokkal nem rendelkezett, az állam irányításában semmiféle szerepe sem volt. Ezen túlmenően: maga Vitéz Mihály sohasem lett hivatalosan Erdély fejedelme. Bár utóbb olykor használta ezt a címet, s az erdélyi rendekben is volt némi hajlandóság uralkodókénti elismerésére, fejedelemmé választására nem került sor. (Márpedig Erdélyben a fejedelemválasztás a rendek joga volt.) Mihály jogcíme az erdélyi uralkodásra Rudolf császártól kapott helytartói méltósága, Erdélyen belül mindig ezzel a titulussal élt. A két román vajdaság és az Erdélyi Fejedelemség között csak egyfajta perszonálunió keletkezett, semmiféle központi kormányt vagy intézményt nem állítottak föl. A régebbi kormányzati apparátus mindhárom országban tovább működött, legföljebb a feudális világban megszokott módon egy-egy bizalmas udvaronc kapott „idegenben” is tisztséget. (Erről a fentebb idézett irodalom mellett l. még P. P. PANAITESCU egyébként a román álláspontot tükröző tanulmányának: L’union des pays roumains sous le rčgne de Michel le Brave (RRH 1965) 433. lapját.)
Végül: mindebből következően Mihályban feudális hódítót kell látnunk, akit elsősorban személyes-dinasztikus érdekek mozgatnak. Eszmei céljai között ezen túl csak az ortodoxia védelmét lehet észlelni – igaz viszont, hogy az adott viszonyok között ez úgy értelmezhető, mint ami bizonyos „nemzeti” színezetet is jelentett.
