A HARMINCÉVES HÁBORÚ ÉS A HABSBURG-ELLENES KONFÖDERÁCIÓ
A HARMINCÉVES HÁBORÚ ÉS A HABSBURG-ELLENES KONFÖDERÁCIÓ
A keleti háborús konfliktusban való részvétel látványos, ám gyakorlatilag öncélú vállalkozás lett volna Bethlen részéről. Nem vezetett volna messze, mert csupán a 17. századi uralkodók népszerű feladatának, a hadakozásnak a gyakorlását jelenthette. A legmerészebb elképzelések szerint sem hordozta a keleti ellenség megsemmisítésének reményét. Mert igaz ugyan, hogy a keleti háborús zűrzavar a török hatalmi központ elerőtlenedéséről árulkodott, de soha, egyetlen fázisában sem fordult kifejezetten a Portával szembe. A nyugati konfliktusról viszont Bethlen kortársai közül kevesen gondolták, hogy ne az osztrák Habsburgok megsemmisüléséhez vezessen.
Ezen az oldalon az események 1618. május 23-án robbantak azzal, hogy a prágai Hradzsinban tanácskozó urak a Habsburg-kormányzat három képviselőjét a várárokba lökték. Tettüket nem hirtelen harag vagy felindulás diktálta. Régi cseh hagyományt elevenítettek fel, a közösség halálos ítéletének e látványos végrehajtásával az országban régóta lappangó feszültséget akarták kitöréshez segíteni. A két helytartó és a titkár még csak komoly sérülést sem szenvedett, letaszításuk mégis igen nagy horderejű eseménysorozatot indított el. Valóban megadta a lökést a csehországi felkeléshez. Ezt ugyan kegyetlenül 659elfojtották, mégis belőle nőtt ki az első összeurópai háború. Harminc esztendőn át rázkódtatta a kontinenst.
Az események hamar megmutatták, hogy a küzdelem nem maradhat meg pusztán a Habsburgok és cseh alattvalóik összecsapásának. A felkelők előbb Angliában kerestek támogatást. Ezt ugyan nem kapták meg, Hollandia viszont annál többet áldozott azért, hogy a Habsburgok rá is veszélyes erőit magától távol kösse le. Hollandiában szervezték a csehországi felkelés során királlyá választott Pfalzi Frigyes anyagi megsegítését. Oda is menekült, amikor Csehországból futnia kellett. A császári megtorlás Hollandiába nem követhette, Neckar-parti gyönyörű fejedelemségét azonban elárasztották a zsoldosok. A háború ezzel átterjedt a Német Birodalomra. Fokozatosan szívta aztán magához egész Európát. A birodalmat keresztül-kasul szabdaló ellentétek és a császári koronát viselő osztrák ház hatalmának rettegése bonyolult frontokat alakított. Nehéz őket áttekinteni, mert a több mint háromszáz fejedelemséget összefogó birodalomban egymással szemben álló vallási és politikai törekvések kavarognak. A 16. század vége óta egyre erősödő és mind erőszakosabb katolicizmussal szemben a protestantizmus védekezik. A két felekezet, a lutheránus és a kálvinista egymással való versengése azonban megakadályozza, hogy egységes tábort alakítsanak. A politikai önállóságra törekvő fejedelmek érdekei tulajdonképpen azonosak, de összefogásuk részben vallási ellentétek, részben pedig hatalmi villongások miatt nem jöhet létre. Ilyen módon sem vallási, sem politikai tényezők nem hoznak létre egyértelmű csoportosulásokat. Szinte azt lehetne mondani, mindenki háborúja bontakozik ki mindenki ellen. Mindegyik fél igyekszik magának támogatást keresni. Mivel pedig a Német Birodalom széthullása, a kontinens közepén terpeszkedő Habsburg-uralom korlátozása szinte minden európai ország érdekeivel megegyezik, találnak is.
A császársággal szemben elsősorban Franciaország a reményteljes szövetséges, mert a század eleje óta feléledő nagyhatalmi törekvései nemcsak az osztrák házzal, de annak természetes szövetségesével, a spanyol Habsburgokkal is ellentétbe hozták. Ez utóbbiakkal folytatott nemrégen még függetlenségi háborút Hollandia, s mivel az 1609-es fegyverszünet óta állandó lappangó fenyegetést jelent számára a háború, a Habsburg-ellenesek a gazdag köztársaságra is számíthatnak. Hollandia mellett Észak két másik hatalma, Dánia és Svédország tartozik a táborukhoz. Ezek az országok a századfordulón felvirágzott balti kereskedelemben szerzett előjogaikat féltik a közös ellenségtől. A nagyok mellett néhány kisebb fejedelemség várja a Habsburg-ház erejének megroppanását Itáliában. Őket régi és nyomasztó függés kapcsolja a császársághoz. Végül Erdély lehet még eszköze a Magyarországon is uralkodó dinasztia megsemmisítésének.
A császárság lehetséges szövetségesei között első helyen a spanyol rokonság áll. Nem szentimentális érzések azonban, hanem egész Európát átfogó hatalmi 660fölényük féltése teszi az uralkodóház két ágát egymás támogatójává. Lengyelországot érdekei ugyan elsősorban Oroszországgal és – természetesen – a Török Birodalommal fordítják szembe, mivel azonban Dánia és Svédország a balti kereskedelemben a riválisai, a császárság Lengyelország támogatására is számíthat a harmincéves háború kitörésének pillanatában.
Ebben a nagy háborús konfliktusban a császárság Európa nagyobb felével került szembe. Az egyenlőtlen küzdelem a bécsi udvar minden erejét leköti, és bár a háború II. Ferdinánd csehországi győzelmével kezdődött, ahogy terebélyesedik, egyre nehezebb állandóan növekvő anyagi és katonai igényeinek eleget tenni. Bécs Európa-szerte közismert szervezetlensége az amúgy is nehéz helyzetet csak rontja. Kapkodva, mindig csak a pillanat igényeire gondolva folytatják a hadakozást. A háború mégsem hozta a Habsburg-ház pusztulását, csupán a császár birodalmi hatalmát roppantotta meg. Tökéletes vereséget azonban arra sem mért.
Bethlen a prágai felkelés jelentőségét azonnal felismerte. Ahogy az ottani eseményekről tudomást szerzett, megírta sógorának: „… a Ziska támadásánál százszorta nagyobb dolog, kivált, ha valamely fejedelem is consentiál [egyetért] velük; s nem is hihető, hogy mód nélkül ilyen nagy dolgot indítottak.”* Lépéseket azonban csak akkor tesz, amikor kiderült, hogy csehek valóban nemzetközi kapcsolatokat keresnek. A felkelők előbb csupán a fejedelem segítségét kérték, majd egyik diplomatája, Marcu Cercel közvetítésével a cseh–magyar perszonálunió tervét vetették fel előtte. „… a csehek semmiben az magyar nemzettől különbözni nem akarnak, örömest együtt élnek-halnak vélek, sőt arra ígérték magukat levelükben, hogy valakit az magyar nemzet királyának választ, ők is azt eligálják [választják meg] magoknak és így egy főtől akarnak függni” – írja az ügyről Bethlen legfőbb magyarországi bizalmasának, Rákóczi Györgynek.*
Bethlen Gábor kiadatlan politikai levelei. Szerk. SZILÁGYI S. Bp. 1879. 101.
Uo. 119.
)
Ez az elképzelés részben középkori, részben a közelmúltból származó hagyományokat elevenített fel: a nagy Mátyás király és a Jagellók korában volt cseh–magyar perszonálunió emléke elevenedett fel benne, de még nagyobb erővel az 1608-as rendi szövetkezések sikereinek visszhangja. Ezekre hivatkozva lép fel a csehországi felkelés a Habsburgok országaiban, mert szerintük kétségtelen, hogy él még azoknak a „szent és sérthetetlen szövetségeknek az emléke, amelyeket „boldog emlékezetű” II. Mátyás támogatására Magyarország, Ausztria és Morvaország rendjei annak idején kötöttek.* Hallatlanul jó politikai érzékkel választották a segítségül hívásnak ezt az érvét, mert a néhai II. Mátyás király emlegetése a törvényesség képzetét keltheti a gyökeres újításoktól természetük szerint többnyire elzárkózó 661rendek képviselőiben. És jól megfontolt politikai kombináció a perszonálunió gondolatának felvetése is. A rendi konföderációnak ez a legmagasabb formája az uralkodóház közvetlen uralma alatt álló országok Habsburg-ellenes törekvéseit fogta volna össze hatékonyan.
KATONA I., Historia critica XI. Ord. XXX. Buda 1794. 13–14.
Bethlen Gábor azonban nem volt ideális királyjelöltje a cseh felkelőknek. Cercel Prágába menesztésével ugyan világosan jelezte bekapcsolódási szándékát az éppen kirobbant nagy küzdelembe, magyar királysága azonban ekkor még – 1619 nyarán – legfeljebb mint távoli lehetőség jöhetett szóba. Magyarországon ugyanis egyelőre csak nagyon halvány jelei vannak a II. Ferdinánd uralmával szembeforduló törekvéseknek. A cseheket azonban sürgeti az idő, sorsukat nem köthetik a magyar politika alakulásához. Így, minthogy a közvetlen szomszédokkal való összefogás terve nem ígért közeli megoldást, Csehországban a nyugati szövetség elképzelése győzött. Pfalzi V. Frigyest, a birodalmi protestantizmus egyik vezéralakját választották királyukká.
Az erdélyi fejedelem csak utólag szerzett tudomást a prágai királyválasztásról. Fájdalommal értesült cseh királysága meghiúsulásáról; becsapottnak érezte magát. Mindig is jellemző tárgyilagosságát azonban ilyen helyzetben is megőrizte. Dohog, azt állítja, hogy búslakodik, de mivel közös az ellenség, és esztelenség lenne személyes hiúságát a politikában érvényre engedni, 1620 januárjában szövetséget köt Pfalzi Frigyessel mint Csehország királyával. A szövetség részleteit valamivel később, 1620 tavaszán dolgozzák ki Bethlen és Frigyes megbízottjai Prágában. Ezek szerint a cseh korona országainak, Ausztriának, Magyarországnak és Erdélynek a rendjei örök szövetséget kötnek. Ötévenként közös országgyűlést fognak tartani. A közbenső időben kormányzati szinten érintkeznek egymással. A külügyeket közösen intézik, a pénzügyet közösen szabályozzák, és háborút nem indítanak egymás tudta nélkül. A szövetséglevél a most folyó hadakozásban a kölcsönös segítség módozatait konkretizálja. Végül leszögezi, hogy sürgősen ünnepélyes követséget küldenek a Portára, hogy a törökkel közösen kössenek békét.
Az utóbbi pont felett a szövetségesek között ugyan viták támadtak, mert egyesek idegenkedve fogadták az erdélyi fejedelemmel való szövetkezés ilyen feltételét, de végül a szerződésből tulajdonképpen csak ez valósult meg. A díszes követség elment Konstantinápolyba. A lépés logikus, hiszen az osztrák házzal szemben a Porta nélkül már vagy száz esztendeje nem szoktak Európában politizálni. Sok értelme azonban nem lett a költséges utazásnak. Mert hiába jött létre a Habsburgokkal szemben közvetlenül egymásra utalt országok konföderációja. Még mielőtt a működését megkezdhette volna, a császári túlerő 1620. november 8-án Fehérhegynél döntő vereséget mért a szövetség csapataira. Pfalzi Frigyes csehországi királysága összeomlott, a szövetség ezzel széthullott. És megkezdődött a cseh felkelés kegyetlen megtorlása.
