46e) Egy diplomáciai hírszerzés útján szerzett török térkép a Kanizsa környéki magyar védelmi övezetről 1580-ból
A magyarországi végvárrendszer szervezetéről pontos információkra vagy akár azt bemutató térképekre az Udvari Haditanácson kívül leginkább az „örök ellenségnek” (Erbfeind), a szembenálló oszmán hadvezetésnek volt szüksége. Az 1541-től Magyarországon berendezkedő törökök számára ugyanis a Duna medencéje kezdetben ugyanúgy meglehetősen ismeretlen volt, miként a bécsi udvar katonai–politikai vezetői számára. A kereszténnyel szembenéző saját magyarországi várrendszerük kiépítésének, majd a királysági területekre vezetett sikeres portyáknak és adóztatásnak azonban alapfeltétele volt a Habsburg–magyar védvonal minél alaposabb ismerete. Erről elsősorban az ellenség várai körül vagy a bécsi udvarban folytatott kémtevékenység révén szerezhettek többé-kevésbé megbízható információkat. A keresztény fél kapitányai és diplomatái természetszerűleg ugyanilyen módszerekkel próbáltak a török várakról értesülésekhez jutni vagy az ellenfél hadititoknak számító adatait megszerezni. A törökök elleni hadakozás sikere, a keleti diplomácia eredményes folytatása és a határvédelem megfelelő irányítása ugyanis nem csekély mértékben éppen attól függött, hogy a Haditanácsban biztos információk alapján és megfelelő időben hozhatják-e meg a katonai–politikai döntéseket.
A határ mentén a két fél parancsnokai, a végvidéki főkapitányok, illetve a begler- és szandzsákbégek az ellenfélről információikat a következő csoportoktól szerezhették be:
– a végvári kapitányok környezetében vagy a török pasák és bégek dívánjaiban szolgáló beépített személyektől; a magyarok például kiváltképpen a törökök pasák szolgálatában álló magyar szármarású íródeákoktól,
– alkalmi, fizetett felderítőktől, akiket az ellenfél végváraiba vagy hadjáratok idején annak táborába küldtek,
– az ellenség váraiban fogva tartott, majd váltságdíjuk összegyűjtésére kibocsátott raboktól, – a törökökhöz átpártolt, illetve hitükre áttért úgynevezett renegátoktól,
– a többnyire emberrablásból és rabok szedéséből élő pribékektől,
– 47az ellenségnek a portyák alkalmával elfogott katonáitól és alattvalóitól, az úgynevezett „nyelvektől”,
– a magyar végvári főtisztek pedig még az Oszmán Birodalom területén szabadon járó kereskedőktől és utazóktól is.
Mindezen határ menti hírszerző forrásokon túl a Habsburg félnek az oszmánokkal szemben a kémkedés területén még volt egy igen jelentős, sőt talán a legjelentősebb lehetősége: a diplomáciai követség révén folytatott hírszerzés. Az oszmánok a 18. század végéig az európai államokban nem hoztak létre állandó követségeket, a keresztény hatalmak azonban a 16. század végére folyamatosan alapították meg állandó misszióikat Isztambulban (1454: Velence, 1530-as évek: Franciaország, 1547–1553: Habsburgok, 1583–1588: Anglia, 1610-es évek: Hollandia), amely ennek köszönhetően Európa egyik legfontosabb információs központjává és hírszerzési bázisává vált. A konstantinápolyi Habsburg követek pedig, ha megfelelően látták el efféle tevékenységüket, akkor az oszmán hadvezetés céljairól meglehetősen gyorsan és első kézből szerezhettek információkat. Az oszmán fővárosban ugyan nem csekély összegekért, de megbízható hírekhez juthattak a szultáni díván főként renegát (szerb, bosnyák, magyar, német, lengyel, olasz származású) tisztségviselőitől és szolgáitól (testőrök, étekfogók, csauszok stb.), az igen jelentős befolyással rendelkező portai tolmácsoktól, a szultánok zsidó orvosaitól, más keresztény államok (köztük az erdélyi fejedelmek) vagy a perzsák diplomatáitól, továbbá különleges beépített titkos ügynököktől (16. században Geheimagent) vagy titkos levelezőktől (17. században Geheimkorrespondent).
48Mindezt azért volt szükséges részletesen ismertetnünk, hogy megértsük következő végvárvonal-térképünk, egy olasz feliratokkal ellátott és 1580-ban a Dráva–Mura és a Balaton között, Kanizsa környékén található magyar végházak rendszerét bemutató mappa (lásd a III. mellékletet) történetét. A többé-kevésbé északi tájolású térkép eredetileg török feliratú példányát Kara Üvejsz budai pasa (1578–1580) küldte még 1580 május végi leváltása előtt a szultáni udvarba. Számára azt feltételezhetően a szigetvári vagy valamelyik dél-dunántúli török szandzsákbég állíttatta össze, komoly határ menti kémtevékenység vagy az sem zárható ki, sőt igencsak feltételezhető, hogy esetleg az említett kanizsai főkapitány, Andreas Kielman környezetében szolgáló, beépített személy információi, esetleg rajza alapján. A fennmaradt térkép ugyanis túlságosan meglepő pontossággal számol be arról, a fentiekben már bemutatott védelmi övezetről, amelyet a Kanizsa-patak és mocsárvilága nyújtotta kedvező természeti adottságokra építve, Kanizsa előterében éppen Kielman főkapitány újított meg az 1577 és 1580 közötti esztendőkben. A térképen – bár meglehetősen torzult olasz névalakokkal – szinte minden 1578–1580-ban újonnan épített kisebb-nagyobb őrhelyet megtalálunk, úgymint a Kanizsa melletti Szentmiklóst („la nouu [sic!] fabricata Balanka San niklosch”), a Kiskomárom közelében fekvő Kolont („la noua Balanka”) vagy a főkapitányi központ északi szomszédságában emelt Újudvart („Vierdeuar [sic!] nouo”).
A térkép ábrázolásmódja a kor nyomtatott mappáival való összehasonlításban ugyan meglehetősen primitív, hiszen például a Balaton pusztán egy egyszerű vastagabb sávot formál, a legfontosabb folyók átkelőit ellenben, amelyek az ellenség területére indított portyák miatt különös jelentőséggel bírtak, gyakorta megadja. A törökök számára tehát katonai szempontból ez a határvidék-térkép nagy jelentőséggel bírt – ezért küldték meg azt még Isztambulba is –, és adatait bizonyára igyekeztek titkosan kezelni. Ennek ellenére Joachim von 49Sinzendorf állandó konstantinápolyi Habsburg-követnek (1578–1581) a budai pasa által a szultáni fővárosba küldött török példányról sikerült egy olasz feliratokkal ellátott másolatot szereznie, amelyet azután ő Bécsbe küldött a Haditanács vezetőinek informálására. Ennek köszönhetően maradt fenn a térkép a Habsburg család Törökországra vonatkozó, Turcica elnevezésű iratanyagában.
A mappát kézbe véve a bécsi hadvezetés nyilván meglepetéssel értesült, milyen jól informáltak a törökök az éppen ez időben korszerűsített Kanizsa környéki védőzónáról. Sinzendorfot ugyanakkor csak elismerésben részesíthette, hiszen ő jól kiépített szeráji csatornáin keresztül másolatban megszerezte a hadititoknak számító térképet. Az eredetileg török nyelven készült példányról az olasz várnevekkel ellátott kópiát valamelyik a szultáni udvarban szolgáló és feltételezhetően olasz származású vagy az olasz nyelvben jártas beépített embere, valószínűleg a Budáról érkező iratokat átnéző egyik tolmács, esetleg kurír vagy csausz készítette; aki egyébként – miként a követ állította – meglehetősen félve vállalkozott erre a feladatra. Ezen portai tisztségviselőkről ugyanis tudjuk, hogy voltak köztük olyanok, akik a Habsburg diplomaták számára némi anyagi ellenszolgáltatás fejében még a velencei és francia követek iratait is lemásolták.