Pneumatikus orvosi iskola.
Pneumatikus orvosi iskola. Tagjai, a πνευματιχοι, a betegségek okait és lényegét eltérőleg Hippocrates és a dogmatikus valamint a methodikus iskola (l. o.) kórtani felfogásától sem a test nedveinek sem szilárd alkotórészeinek, hanem első sorban a légnemű pneumának kóros elváltozásaiban keresték. Ezen iskola megalapítója a Kr. u. első század első felében Athenaeus (’Αϑηναιος) római orvos volt, a ki a ciliciai Attaliában született és a kit Galenus korának egyik legképzettebb és legszellemesebb orvosának mondott. Athenaeus szerint a mindenséget betöltő pneuma maga az élő, öntudatos isten, a ki minden létezőnek teremtője, és ebből a pneumából képződnek a növények, állatok és emberek lelkei. A testet alkotó passiv elemeknek (υλιχα) a mindent átható, összetartó és kormányzó pneuma kölcsönzi az életet. Az élőlényekben a pneuma, a mely velük együtt születik (συμϕυτον), a légzés útján folytonosan megujul, a mennyiben a tüdők pneumát szívnak fel a levegőből, a mely azután a szívből az ütőereken át a test minden részébe eljut és a test melegévé hasonul át (αλλοιυσϑαι). Athanaeus egy 30 könyvből álló orvosi művet írt περι βοηϑηματων (a segélynyujtásokról) czím alatt, de ez elveszett. Tanítványai közül a legkiválóbbak voltak a macedoni Theodorus (Θεοδωρος ο Μαχεδων), az ephesusi Magnus (Μαγνος ο ’Εϕεσιος), a spartai Agathinus (’Αγαϑινος ο Λαχεδαιμων). Agathinus már összeegyeztetni igyekezett mesterének tanait a többi orvosi iskola tételeivel, ugyanezt tették fokozottabb mértékben tanítványai és ekként a pn. o. i. átalakult az eclectikus v. episynthetikus iskolává (εχλεχτιχοι, επισυνϑετιχοι). Agathinus főként a pulsusról szóló tant fejlesztette ki; περι σϕυγμων (az érlökésekről) czímű művét Galenus többször dicsérőleg említi. Tanítványai közül a legnagyobb hírnévre emelkedtek Herodotus (‘Ηροδοτος) és az apameai Archigenes (’Αρχιγενης); ezek Trajanus uralkodása idejében Romában mint gyakorló orvosok igen nagy tekintélynek örvendtek (Juv. sat. 6, 236. 13. 98 és t.); műveikből csak csekély töredékek maradtak fen, melyeket a byzantiumi orvosirók őriztek meg. Az eclectikus iskola legkiválóbb képviselőinek a cappadociai Aretaeus (’Αρεταιος) és az ephesusi Rufus (‘Ρουϕος ο ’Εϕεσιος) tekintendők a Kr. u. második századba, sőt Galenus (l. o.) is eclectikus volt, a ki a különböző orvosi iskoláknak egymással ellenkező tanaiból az orvostannak azt a hatalmas és összehangzó rendszerét építette fel, a melyet másfél évezreden át a világnak összes tudományosan képzett orvosai úgyszólván minden birálat és ellenmondás nélkül követtek. Handbuch der Gesch. der Medizin, 1902. 1, 358–373. TI. M.
