MUNKA
MUNKA, (mu-g-a v. mun-og-a, l. a czikk végén); fn. tt. munkát. 1) A testi vagy lelki erőnek megfeszítése, melynek czélja valamit véghez vinni, vagy eléállítani, vagy képezni stb. Kézi munka, szellemi munka. Mezei, kertészi, gyári munka. Munkához kezdeni, fogni, látni. A ruhát munkába venni. Már munkában van a mente. A munkában elfáradni. Nehéz, könnyü, unalmas, mulattató munka. Hosszú munka után édes a nyugodalom. (Km.). Munkával keresni kenyerét. „A természet azért adja álmainkat, hogy szelíd karjaikon megpihenve, a nehéz napi munkára képesekké váljunk.“ (B. Eötvös József). Isten is munkára fizet. (Km.). Emberé a munka, Istené az áldás. (Km.). Hamar munka ritkán jó. (Km.). Ki kerüli a munkát, nehezen tölti meg a gyomrát. (Km.). Hasznos munkának nincsen fáradsága. (Km.). Amilyen a munka, olyan a jutalma. (Km.). Innen átv. ért. jelent fáradságot. Sok munkába került, mig eszközölhettem a dolgot. A régi halotti beszédben munkás világ am. nyomoruságos világ. 2) A testi és lelki erő megfeszítésének tárgya, vagyis azon dolog, melyet valaki véghez visz, eléállit, készít, képez stb. Tiszta, csinos, szép munka. Vásári munka. Mondva csinált munka. Falusi, városi mesterember munkája. A munkát darabonként fizetni. Ács-, kőmíves-, lakatos-, asztalosmunka. Gombkötőmunka. A szellemi munka ezen értelemben inkább mű.
A munka szó származékaival együtt a régieknél muka alakban gyakran fordúl elé, pl. a Carthausi névtelenben, Bátori Lászlónál, Szent István király legendájában, Szalay Á. 400. m. levelében, a Górycodexben (munka); így ma is Ormánságban (Baranya megyében): múka; de eléfordúl a régieknél is ,munka’, pl. a Bécsi, Müncheni codexekben stb. Úgy látszik, hogy ,muka’ eredetibb alak, és az n nagyobb nyomóság végett csak közbevetett hang, mi nyelvünkben igen sokszor történik. Alakjánál fogva pedig nem tartozik a kicsinyezők közé, mert nem rejlik benne kicsinyezési fogalom; hanem inkább azon ka ke végzetü szók osztályába sorozandó, melyek öszvevont és módosított véghangu igenevek, mint: csacsogó csacska, bugyogó bugyka, locsogó locska, czinegő czinke, fecsegő fecske stb. Ennél fogva kétféle elemzését kísérthetjük meg. 1) Ha alapfogalomul a mozgást veszszük, melylyel a testi és lelki erő megfeszítése, vagyis a munka maga járni szokott, a mu gyök legközelebb állana a mozog ige mo gyökéhez, ehhez hozzá téve az egyszerü gyakorlatos g képzőt, lesz mug (mintegy mozog), és n közbevetéssel mung, innen igenév: mugó muga, kemény k-val: muka; vagy n közbetéttel munogó, munoga, munga, keményen: munka. A muga és munga szók képzéséhez rokon a duga és donga, hihetőleg a hangutánzó dug dong gyöktől. 2) Vagy talán létezett muk ige ,mozog’ értelemben is, mint van csuk, gyak, rak, lök, bök, pök. A szanszkritban is a rokon magh gyök am. mozgat: és: tesz, csinál (bewegen; handeln), honnan a német machen is származtathatik. S muk igéből lett: mukó, muka; s n közbevetéssel: munka, azaz mozgással járó erőködés. Így lett a gyak igéből gyaka, a lük v. lök-ből lükü v. lökü. A mu gyöknek vékony v. magas hangon megfelel a mü, melyből lett müvel, s valamint volt a régieknél mukálódik, úgy helyesen keletkezett a mi időnkben a mit gyökből működik. Egyébiránt rokon vele, n közbevetéssel a mandsur manga (Beregszászi), a csagataj mung am. baj, nyomor (aerumna, labor; Vámbéry az Abuskában), lengyel menka; különösebben a régies muka alakban a szanszkrit magh (mozgat, tesz), hellén μογος (munka; baj), μογεω (munkál; bajlódik), a német machen, Mühe, régi felső-német muohi, finn muokkaus, cseh muka stb.
