kopolya
kopolya: 1. vízszerzés céljából ásott határbeli gödör. Egyéb elnevezései: kiskút, gyalogkút, gödörkút, juhászkút. Általában egy vagy másfél méter széles és ugyanolyan mély. A pásztorok ásták turjánok, vizenyős lapályok, sömlyékek szélén, ahol kis mélységben is könnyen felfakad a turjánvíz. Nem bélelték körül, így hamar elhomokosodott, elférgesedett. Gyakran kellett kikotorni. A pásztorok ivásra és főzésre használták. Juhászgamóra, kukára akasztott ivóharanggal, csobolyóval vagy vödörrel mertek belőle. A juhászok a nyájukat is kopolyából itatták. Ha a mezőt víz vette fel, az elhagyott és betemetetlen kopolyákba sok állat beleesett és elpusztult. (Előfordult, hogy tolvaj pásztorok a kopolya oldalába gyephanttal betakart „farkasvermet” ástak. E víz fölötti, hűvös rejtekhelyen tartották a lopott állatok húsát.) A kopolya ismert az Alföldön és a Dunántúlon egyaránt. Különösen a Duna–Tisza közén volt gyakori a „kőkutak” uralkodóvá válása előtt. Ősi vízszerző hely. Valószínűleg már a honfoglalás előtti vándorlások során is ismerték a magyarság ősei. – 2. kisebb süppedéses vízállás, természetes kerek földmélyedés. – 3. folyó menti területeken, gátszakadások alkalmával keletkező, kis területű, de igen mély, vízzel telt gödör. – Irod. Madarassy László: Az ivóharang (Népr. Ért., 1906); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959).
Bárth János
