Frigyes
Frigyes nevet visel több német, dán, németalföldi, osztrák és svéd fejedelem, kik közül a nevezetesebbek országuk és tartományuk abéce-sorrendjében a következők:
1. F. Lipót Ferenc Miklós, Anhalt-Desszau hercege, szül. 1831 ápril 29. Lipót herceg fia, 1871 május 22. követte atyját a trónon. Részt vett az 1870-71. francia háboruban, jelenleg porosz gyalogsági tábornok. Neje szász-altenburgi Erzsébet, szül. 1854 ápril. 22. Legid. fia Frigyes, szül. 1856 aug. 19., ennek neje bádeni Mária.
2. F. (I.), badeni őrgróf, VI. Henrik badeni őrgrófnak és Gertrudnak, Gonosz Henrik, osztrák herceg leányának fia, szül. 1249., megh. 1268 okt. 29. 1250 óta édes anyjának gyámsága alatt uralkodott, az osztrák hercegséget azonban Ottokar cseh király foglalta el tőle. 1267. az ifju sváb herceget, a nagyreményü Konradint, gyermekkori barátját, Nápolyba kisérte a trón elfoglalására, ahol azonban mindketten, Tagliacozzo mellett, Anjou Károly fogságába kerültek és Nápoly piacán együtt lefejeztettek (1268 okt. 29).
V. ö. Schirrmacher, Die Letzen Hohenstaufen, 1871.
3. F. (VI.), badeni őrgróf, V. Frigyes őrgróf fia, szül. 1617 nov. 16., megh. Durlachban 1677 jan. 31. Bernard weimari herceg alatt harcolt a svéd zászló alatt Német- és Lengyelországban. 1659. kezdte meg uralkodását. Buzgón törekedett a 30 éves háboru folytán elpusztult országának fölvirágoztatására s lelkes pártfogója volt a tudományoknak és művészeteknek. 1664. Bécsbe ment és élénk részt vett a magyarországi hadjárat előkészülésében és a Montecucculi táborában is ismételten időzött. A vasvári béke megkötése után hazatért. 1674-76. ujabb babérokat szerzett a franciák ellen folytatott háboruban. Philipsburg bevétele is az ő érdeme (1676).
4. F. (I.) Vilmos Lajos, badeni nagyherceg, Lipót nagyherceg és Zsófia Vilma svéd hercegnő másodszülött fia, szül. 1826 szept. 9. Hosszabb utazásokat tett. Atyja halála után (1852 ápr. 24.) lépett trónra. Jóindulattal párosult erélylyel kormányzott. Nem türte a főpapság tulkapásait, s felmondotta az 1859 jun. 28. a pápával kötött konkordatumot. A protestáns egyház szabadabb szervezetet nyert alatta. 1856 szept. 20. nőül vette I. Vilmos porosz királynak és későbbi német császárnak Luiza Mária Erzsébet nevü leányát és azóta a porosz érdekeket szolgálta Ausztriával szemben. Az 1863. frankfurti fejedelmi gyülésen is I. Vilmos mellett foglalt állást. 1866. kénytelen volt ugyan a többi déli német államokkal egyetemben, a poroszok ellen harcolni; de a háboru gyors végezte óta nemzeti politikát követett; a kötött békeszerződés értelmében egy porosz tábornokot (Beyer) nevezett ki hadügyminiszterré, aki azután a hadsereg ujjászervezését keresztülvitte (1868). Az 1870-71. háboruban lényegesen hozzájárult a német császárság megalapításához. 1877. a német birodalmi hadsereg egyik főellenőrévé lett. Huszonöt éves uralkodási jubilumát 1877 ápr. az egész ország ülte meg. 1888. San Remóba sietett sógorának, Frigyes Vilmos (III. Frigyes) betegágyához, kinek halála után oda hatott, hogy Németországnak ugyszólván összes fejedelme megjelent a II. Vilmos császár által 1888 jun. 25. megnyitott birodalmi gyülésen. Az ifju császár ugyancsak az nap főtábornagyi ranggal a lovasság élére állította. 1894 ápr. 24. megünnepelte a császár jelenlétében F. trónralépésének 40. évfordulóját. Három gyermeke született Luiza nejétől, 1. Frigyes trónörökös (1857 jul. 9.), ki 1885 szept. 20. Hilda nasszaui hercegnőt vette nőül; 2. Viktória (szül. 1862 aug. 7.), ki 1881 szept. 20. Gusztáv svéd trónörököshöz ment nőül, de mellbaja miatt ujabban a szülei házában kénytelen tartózkodni, és 3. Vilmos herceg, szül. 1865., megh. 1888. V.ö. Weech, Baden in d. Jahren 1852-77. (Karlsruhe 1877).
5. F. (I.), brandenburgi választó-fejedelem, Hohenzollerni V. Frigyesnek, Nürnberg várgrófjának fia, szül. 1371., megh. Kadolzburgban 1440 szept. 21. Atyját 1398. követte az ansbachi (frank) fejedelemség trónján. 1396. hazánkba jött és Zsigmond király kiséretében a törökök ellen harcolt (Nikápolynál); része volt továbbá Vencel császárnak letevésében (1400); elkisérte Ruprecht királyt római utjában (1401) és támogatta Zsigmond királyt a magyar főnemesekkel szemben (1409), amiért tőle 20000 tallérra szóló kötelezvényt kapott. Nagy hévvel korteskedett azután Zsigmondnak német császárrá való választása körül (1410 szept. 20.). Ezen szolgálatok és költségeinek megtérítése fejében Zsigmond a megüresedett brandenburgi markot ruházta reá. Eleintén (1411 jul. 8.) csak korlátlan hatalmu császári biztos minőségében küldte F.-t Brandenburgba, amint azt a Budán hódoló brandenburgi követségnek kijelentette volt. Egyuttal azonban megigérte F.-nek, hogy mindaddig meghagyja Brandenburg élén, mig 100000 arany forintot ki nem fizethet neki. F. erre 1412. Brandenburgban termett, hol két évig a dacos és erőszakos junkerekkel, kül. a Quitzow-családdal, heves küzdelmeket folytatott. Csak 1414. dicsekedhetett a közbéke és rend helyreállításával, amikor azután a tangermündeni rendi gyülés elismerte urának és hálát szavazott neki a közbéke helyreállításáért. 1415. a konstanzi zsinatra indult, hol Zsigmondot ujabban hálára kötelezte. Midőn ugyanis XXII. János pápa Üreszsebü Frigyes herceg támogatásával a zsinatról titokban megszökött, F. a birodalmi átokkal sujtott szökevények után indult és mind a kettőt kézrekerítette. Ekkor azután Zsigmond császár 1415 ápr. 30. a brandenburgi őrgrófság örökös urává és császári főkamarássá nevezte ki, két évvel később pedig (1417 ápr. 18.) személyesen iktatta őt be Konstanzban uj méltóságába. Uj birtokával azonban F. keveset törődött és inkább birodalmi ügyekkel foglalkozott. Mint birodalmi fővezér szerepelt a husziták elleni háborukban is, akik azután boszuból ismételten (nevezetesen 1432) Brandenburgba törtek. Mindent megtett, hogy Szászországot és Lengyelországot is megszerezze, óhaja azonban nem teljesedett. A szász választó-fejedelemségnek meisseni Frigyesre való átruházása alkalmával Zsigmond császárral komolyan összetüzött. Zsigmond halála után a német trónra pályázott, de a választáson megbukott. F. jeles diplomata, önző s számító ember és jó katona volt. 1401 óta nőül birta a bájos bajor Elzát. Országait fiai között osztotta föl: János kapta Baireuthet, Frigyes Brandenburgot, Albrecht pedig Ansbachot.
6. F. (II.) v. a Vas F., brandenburgi választó-fejedelem, az előbbinek fia, szül. 1413 nov. 9., megh. 1471 febr. 10. Mint egy lengyel hercegnő jegyese s Lengyelország kiszemelt trónörököse (1421 óta) Lengyelországban nevelkedett. Jegyesének halála után (1431) azonban visszatért Brandenburgba, s 1440. megkezdette uralkodását. Megtörte a városok (nevezetesen Berlin-Kölln ikervárosok) önállóságát (1448.), s pénzen vette meg Kottbust, Neumarkot (1455) és a Wernigerodei grófságot. A hercegi család kihalása után hiába való kisérletet tett Pommeránia s Stettin megszerzésére (1468). Egyetlen fiának elhunyta után öcscsének, Albrecht Akillesnek engedte át országát (1470) maga pedig a Plassenburgba vonult vissza, ahol meg is halt.
7. F. (III.), brandenburgi választó-fejedelem, Frigyes Vilmos (l. o.) fia, l. alább, I. Frigyes, porosz király.
8. F. (I.), dán király, a békeszerető, I. Keresztély és második nejének, a braunschweigi Dorottya fia, szül. 1471 szept. 3., megh. 1533 ápr. 10. Atyja halála után otthagyta a papi pályát és bátyjával, Jánossal közösen uralkodott Slezvig-Holstein fölött, s midőn azután 1490. nagykoru lett, megosztozkodott testvérével a két hercegség birtokában. Miután 1500. a ditmarsoktól vereséget szenvedett, sikerült neki 1523. a dán rendek által letett és elüzött unokatestvére, II. Keresztélynek helyére jutnia és versenytársát elfognia. Ő alatta iktatták a dán rendek az odenseei gyülésen (1527) a protestánsok számára a vallásszabadságot törvénykönyvbe. Lübeckkel és a Hanzával barátságos viszonyban élt; fia, III. Keresztély lett utóda.
9. F. (II.), dán király, III. Keresztély ás lauenburgi Dorottya fia, szül. 1534., megh. 1588. 25 éves korában követte atyját a dán trónon, de előbb engedményeket kellett tennie a nemességnek. Mindenekelőtt lealázta a ditmarsokat, azután (1561) megkoronáztatta magát és egyuttal kitért protestáns hitre. Aztán szerencsés háborut folytatott Svédország ellen. 1564. öcscsének, János hercegnek tetemes birtokokat adományozott Slezvig-Holsteinban, ki azután külön családi ágat is alapított; kárpótlásul F. János nagybátyjának birtokait örökölte. 1570. pedig Oldenburg-ra nyert örökösödési igényt. Alatta épültek a kronenborgi és frederiksborgi várak. Pártolta a csillagászatot és Tycho de Brahe is kegyeltjei sorába tartozott. Követte őt legid. fia, IV. Keresztély.
10. F. (III.), dán király, IV. Keresztély és brandenburgi Katalin fia, szül. 1609 márc. 18., megh. 1670 febr. 9. Atyja őt mint másodszülött fiát az egyházi pályára szánta és F. Bréma érseke és Verden püspöke lett. Ezektől azonban a 30 éves háboru megfosztotta és a vesztfáliai békében sem kapta vissza birtokait. Bátyja, Keresztély és édes atyja halála után (1647-48) ő reá szállott a dán korona. A nemesség csak a «választási kapituláció» aláirása fejében ismerte el F.-t királynak, ez oklevél pedig nagyon is megnyirbálta az uj király hatalmát. A hadsereg, a hajóhad és a pénzügy szánalmas állapotban voltak. Mindezek dacára F. 1657. X. Károly Gusztáv svéd királynak hadat izent, hogy a Sundon-tul fekvő egykori dán birtokokat visszaszerezze. Ámde ebben a vállalatban a svéd király győzött, ki a befagyott Belten át hadával Kopenhágáig nyomult és F.-t 1658 febr. 28. a roeskilde-i béke aláirására kényszerítette, melyben ez Schonenről, Hallandról, Blekingenről, Bohuslandról, továbbá Bornholm és Hven szigetekről és végül a drontheimi káptalan- s ennek birtokairól lemondott és azonfelül önálló fejedelemségnek ismerte el a holstein-gottorpi herceget. Nem telt 1 év és a svédek máris megszegték a békét. Most azonban Dániának kedvezett a szerencse. F. személyes vezérlete alatt a főváros lakói derekasan védelmezték városukat, a dánok szövetségesei pedig, mint a Frigyes Vilmos brandenburgi választó-fejedelem és a császári meg legyel segédcsapatok ugyanekkor a szárazföldön verték meg a svédeket. A svéd király váratlan halála után tehát a dánok az 1660 jun. 5. kötött kopenhágai békeszerződés értelmében Bornholmot és Drontheimot visszakapták. A béke szentesítése után F. egybehívta a rendeket, hogy velük a pénzügy javítása és a honvédelem ujjászervezése tárgyában tanácskozzék. Ekkor azonban a papság és a polgári osztály képviselői, kik a már nagyon is elhatalmasodott, erőszakos és dölyfös nemességet nem kedvelték, azt javasolták a királynak, hogy a nemesség korlátlan befolyásának vessen véget és a nemesi uralom romjain korlátlan királyi hatalmat alapítson. F. élt az alkalommal és a rendek többségével egyetértve, véget vetett a választó monárkiának és az ezzel karöltve járó nemesi kiváltságoknak és korlátlan hatalmu, örökös királysággá alakította át Dániát. A rendek 1660 okt. 14. helyben hagyták ezt a királyi törvényt (Lex regia), melyet F. 1665 november 14. szentesített. A titkos föltétlek értelmében a fejedelmi tanács és a rendi gyülés is megszünt, ezt a cikkelyt azonban a király, nehogy az amugy is rendkivül elkeseredett nemességet fegyveres ellenállásra késztesse, egyelőre titokban tartotta és csak utódának koronáztatásakor kerültek ezek a határozatok köztudomásra. Korlátlan hatalmát F. egészében véve az ország javára, nevezetesen a pénzügyi helyzet javítására fordította, csak a makacsul ellenszegülő nemeséggel éreztette kiméletlen szigorral hatalmát. Élte alkonyán alkémiával foglalkozott és adósságokkal megterhelve hagyta hátra trónját fiára, V. Keresztélyre.
11. F. (IV.), dán király, V. Keresztély és hesseni Sarolta Amália fia, szül. 1671 október 11., megh. Odenseeben 1730 okt. 12. Atyját 1699. követte a trónon és fő gondja az volt, hogy a holstein-gottorpi herceget a szuverenitástól megfoszsza és a Sundon tul fekvő dán birtokokat a svédektől visszaszerezze. XII. Károly halála után Svédországgal (1720 jul.3. ) békét kötött, melyben Slezvignek ama részét kapta, mely előbb a gottorpi hercegé volt s azonfelül 600000 tallért; Brémát meg Verdent pedig készpénzért adta el Hannoverának. Feljegyzésre méltó, hogy 240 iskolát és a kopenhágai hadapródiskolát alapította, hogy továbbá az 1728. leégett Kopenhága felépítése körül érdemeket szerzett és a grönlandi benszülöttek térítését előmozdította. Alatta került St-Jean- és St.-Croix-sziget (az Antillák csoportjában) Dániához. Országát jólétben hagyta hátra fiára, VI. Keresztélyre.
12. F. (V.), dán király, VI. Keresztély és brandeburg-kulmbachi Zsófia Magdolna fia, szül. 1723 márc. 31., megh. 1766 jan. 14. Atyját 1746. követte az uralkodásban. Hive volt a felvilágosott abszolutizmusnak és Bernstorff H. E. (l. Pallas N. Lexikon III. 170. l.) segélyével iparkodott országát felvirágoztatni. 1762. háboruba keveredett Oroszországgal, de összeütközésre nem került a dolog, III. Péter utóda ugyanis, Katalin cárnő, békét kötött Dániával. A most beállott béke korszakát üdvös és korszerü reformokra fordította. Megszüntette a királyi birtokokon ujból behozott jobbágyságot és robotot, alábbszállította az adókat, példásan berendezett kórházat épített székvásosában, hol a szépművészetek akadémiáját is alapította; nagy kiváltságokkal halmozta el az ázsiai kereskedelmi társulatot és megszerezte a nikobari szigetcsoportot. 1761. még tudományos expediciót indított Egyiptomba és a Keletre. Mint a felvilágosodás egyik előharcosa nemcsak saját népe, hanem külföldi irók és tudósok is magasztalták és Klopstock, kinek évi dijat rendelt, hála jeléül a Messiás-t dedikálta neki. Az ázsiai társulat Sally kezétől készült szép lovasszobrot emelt emlékének. Fia, VII. Keresztély lett utóda.
13. F. (VI.), dán király, VII. Keresztély és Karolina Mathilda királynő fia, szül. 1768 jan. 28., megh. 1839 dec. 3. F. eleintén Struensee (l. o.), annak bukása óta öreg anyja, Julia özvegy királyné gyámnoksága alatt nevelkedett. 1784 ápril 14. elmebeteg atyját arra kényszerítette, hogy társának fogadja a kormányzásban. Ebben az állásban rendkivül sok üdvös reformot léptetett életbe. Javította a közigazgatást, szigoruan ellenőrizte a birák részrehajlatlan eljárását, véget vetett a jobbágyságnak és robotnak, és a dán gyarmatokban még fennálló rabszolgaságnak, korlátlan sajtószabadságot hirdetett stb. Mindezekben az ifj. Bernstorff (l. Pallas N. Lexikona III., 170.l.) szavára hallgatott, ki a felvilágosodott abszolutizmus elvei szerint vezette a királyt. Bernstorff halála után azonban (1797) gyarló miniszterek környékezték F.-t és ez idő óta a királynak, különösen a külügyi politika terén szerencsétlen keze volt. Midőn Dánia a fegyveres semlegesség cim alatt megalakult észak-európai ligához csatlakozott, a bosszus Anglia 1801 ápril 2. hajóhada által Kopenhágát megadásra és a királyt fegyverszünet megkötésére kényszerítette. Midőn F. 1807. ujra az oroszokkal szövetkezett, az angol hajóhad a fővárost megbombázta és az egész dán flottát prédául ejtette. Egy évvel utóbb F. atyja halt el és igy F. ezentul teljesen függetlenül intézte az ország sorsát. Hogy a szenvedett vereséget megbosszulja, I. Napoleonhoz csatlakozott, kinek csapatait rendelkezésére bocsátotta és az Anglia ellen irányuló szárazföldi zárlat határozatainak is alávetette magát. Napoleon bukása után azonban békét kellett kötnie a szövetségesekkel (1814). Kénytelen volt nevezetesen Norvégiáról Svédország javára lemondani s egyuttal Pommeránia utolsó maradványait adta vissza Poroszországnak, mely ennek fejében Lauenburgot engedte át F.-nek. Azután Bécsbe indult a kongresszusra, mely azonban panaszaira nem hallgatott; hazatérése után pedig (1815) királylyá koronáztatta magát. Egyuttal a kongresszus határozatai értelmében, mint Holstein és Lauenburg ura, tagja lett az uj német Bundnak és ezóta Metternich szaván indult. Abszolutisztikus uralmát megingatta egy kissé a juliusi forradalom hire (1830), amidőn 1831. és 1834. legalább kerületi rendi gyüléseket hivott egybe, melyeknek javaslatait azonban telhetőleg mellőzte. Fia, VIII. Keresztély, követte a trónon. V. ö. Giessing, Zur Regierungsgesch. F. VI. (kiadta Jenssen-Tusch, Kiel 1851-52, 2 köt.); Koch L., Kong Fredrik VI. (Historisk Tidsskrift, 1892. 1-57. l.); Thrige, F. den sjettes Hist. (Kopenhága 1892).
14. F. (VII.), dán király, VIII. Keresztély és mecklenburgi Sarolta Friderika legidősebb fia, szül. 1808 okt. 6., megh. Glücksburg kastélyban 1863 nov. 15. 20 éves korában nőül vette rokonát, Máriát, kitől azonban nemsokára elvált, hogy mecklenburgi Karolinát vehesse nőül és miután e házasságából sem születtek gyermekei, Rasmussen szeretőjével kötött morganatikus házasságot, kinek egyuttal a Danner grófnő cimet adományozta (1850). Atyját 1848 jan. 20. követte a trónon és nyolc nappal reá egész Dániának szóló uj alkotmányt hirdetett. Ez a rendelet, melynek hatályát Slezvig és Holstein hercegségekre is kiterjesztette, arra birta e hercegségek lakóit, hogy függetlenségükért fegyvert fogjanak. De mivel a német fejedelmek a hercegségeket gyalázatosan cserben hagyták, ezek az 1852 május 8-án aláirt londoni jegyzőkönyv értelmében megint Dániának lettek kiszolgáltatva és ezóta F. még jobban nyomta el a német lakosságot. Mig ennek fejében a németek gyülölettel emlegették F. nevét, a dánok szemében népszerüségre emelkedett. Egyébiránt különösen az 1849 jun. kihirdetett alkotmány óta az alkotmányos kormányrendszernek volt hive és igy a kormányzás gondjait minisztereire bizta, melyek valamennyien a németellenes, u. n. Eider-dán pártnak voltak hivei és eszközei. Felemlítjük, hogy nagy érdeklődéssel viseltetett a hazai régészeti tudomány iránt és mindenképen előmozdította az ásatásokat, amiért több régészeti társulat elnökévé választotta. A történelemelőtti sirokról 1857. értekezést is irt, azonban Frederiksborg kastélyba elhelyezett gyüjteményei 1859. tüzvész alkalmával nagyobbrészt elpusztultak. Benne az uralkodó család idősb ága kihalt; követte glücksburgi Keresztély herceg az ifjabb ágból IX. Keresztély néven. V. ö. Giessing, Kong Fr. VII. (Kopenhága 1865); Thorsoe, Kong Fr. den syvendes Regjeriong (u. o. 1885). A dán cikkekhez v. ö. a Dánia alatt közölt irodalmat (Pallas N. Lexikona V., 16. l.).
15. F., dán trónörökös, IX. Keresztély legidősb fia, szül. Kopenhágában 1843 jun 3. Az 1864. dán háboruban mint hadnagy résztvett. 1869 jul. 28. kelt egybe XV. Károly svéd király leányával Lovisaval (szül. 1851 okt. 31.). Négy fia, köztük legidősb Keresztély (szül. 1870 szept. 26.) és négy leánya van.
16. F. (I.), hessen-kasseli tartománygróf, l. alább I. Frigyes svéd király.
17. F. (II.), hessen-kasseli tartománygróf, VIII. Vilmos tartománygróf fia, szül. 1720 aug. 14-én, megh. 1785 okt. 31. Genfben nevelkedett s mint hesseni tábornok az osztrák örökösödési háboruban a franciák ellen harcolt. 1745-46-ig Skótországban küzdött a Stuart trónkövetelő, Károly Eduárd ellen. Visszatérése után Kölnben titokban áttért a katolikus vallásra (1749), minek hirére prot. atyja 1754. a protestáns vallást biztosító okirat aláírására kényszerítette. 1756. porosz szolgálatba lépett, 1760. pedig atyját követte az uralkodásban. Pénzért üzött emberkereskedése által örökre megbélyegezte nevét, amennyiben az amerikai szabadságharc idejében 22 millió tallérért valami 17 ezer alattvalót adott el zsoldos katonának III. György angol királynak, kik azután Amerikában elvérzettek vagy tönkrementek. Egyébiránt említendő, hogy a művészeteket és a tudományokat pártolta és hogy ő alapította a Museum Fridericianumot és a művészeti akadémiát és általában sokat tett Kassel főváros szépítésére. V. ö. Pfister, Landgraf F. II. und sein Hessen (Kassel 1879); Kapp, Der Soldatenhandel deutscher Fürsten nach Amerika (2 kiad., Berlin 1875); Wysz cikke az Allg. Deutsche Biogr. VII. köt.
18. F. (II.), hessen-homburgi tartománygróf, közönségesen: a homburgi herceg, I. F. gróf 5. fia, szül. 1633., megh. 1708 jan. 24-én. A katonai pályára lépett és X. Károly Gusztáv svéd király egyik lovasezredét vezényelte a lengyel és dán csatatereken. 1659. Kopenhága ostromlása közben egy ágyugolyó a jobb lábát zuzta össze és ezóta ezüstkapcsokkal összeillesztett falábon volt kénytelen járni. 1661. a gazdag Brache grófnőt vette nőül, kinek hozományával Brandenburgban földbirtokokat vásárolt össze, 1669. pedig, első neje elhunytával, F. Vilmos a brandenburgi «nagy» választó-fejedelem rokonát, Lujza Erzsébet kurlandi hercegnőt vette feleségül. 1670 óta mint lovassági tábornok működött és több alkalommal diadalra vezényelte a brandenburgi sereget. Igy 1675 elején a franciák ellen Elsassban, jun. 28. pedig Fehrbellin mellett a svédek ellen. (Régente tévesen azt mesélték, hogy Fehrbellin-nél F. Vilmos tilalma dacára támadta meg a svédeket.) 1678. visszatért szülőföldjére, melynek kormányzását azonban csak bátyjának 1681. történt elhunyta után vette át. Uralkodását francia hugenották (réfugués) letelepítése, a sófőzdék kijavítása és a homburgi vár felépítése teszi nevezetessé. - A szigoru, vitéz és kitünő szervező tehetségü herceget Kleist Prinz von Homburg c. szinművében egészen kivetkőztette történeti lényegéből. V. ö. Jungfer, Der Prinz v. Homburg etc. (berlin 1890).
19. F. Vilmos Konstantin, Hohenzollern-Hechingen hercege, l. Hohenzollern.
20. F. Jenő János, hohenzollerni herceg, szül. 1843., Károly Antal (megh. 1885.) és bádeni Luiza fia, 1862. porosz hadapród-iskolába lépett, 1866. mint dsidás tiszt résztvett a königgrätzi csatában, 1870. kapitány lett és végig küzdötte a francia háborut, nőül vette Luiza Thurn-Taxis hercegnőt, 1893. pedig a III. német hadtest parancsnoka lett.
21. F., mainzi érsek, 937. nyerte el e pükpöki széket. Mint I. Nagy Ottó ellenfele része volt Eberhard és Giselbert hercegek fölkelésében (939), amiért Ottó egy éven át tartotta fogva. Része volt a Henrik herceknek saját bátyja, I. Ottó élete ellen szőtt összeesküvésében is, azonban istenitélet utján megszabadult a gyanutól s kegyelmet kapott. 951. Olaszországba kisérte I. Ottót, ki őt Rómába küldte, hogy császárrá való kotonáztatás érdekében a pápával alkudozzék. Része volt még Lindolf (Ottó fiának) és Vörös Konrád (Ottó vejének) összeesküvésében s 953. Mainzba csalta a királyát, azonban ez az összesküvés is dugába dőlt. Egyházi kerületének kitünő szolgálatokat tett.
22. F. Károly József, mainzi választó-fejedelem, l. Erthal.
23. F., a Jókedvü F., Meisszen őrgrófja és Thüringia tartomány-grófja, elkorcsosodott Albrechtnek és Margitnak, II. Frigyes császár leányának fia, szül. 1257., megh. 1324 nov. 17. Öcscsével (l. Diezmann) együtt nagybátyjának, landsbergi Detrének udvarában nevelkedett. A monda «a megharapott ajku» melléknévvel is illeti F.-t, azt mesélvén, hogy szerencsétlen, menekülni kénytelen anyja bányatában a gyermek arczát megharapta volna. A lombard ghibellinek már gyermekkorában fölszólították, hogy mint II. Frigyes császár unokája, foglalná el a Hohenstaufok olasz örökét. Ennek a felhivásnak természetesen nem tehetett eleget. Sokáig villongásban élt atyjával, mivel ez Kunigunda szeretőjétől született fiát, Apitzot, előnyökben részesítette. A háboru, melyben Diezmann is F. oldala mellett harcolt, szerencsétlen fordulatot vett s F. 1281. atyja fogságába került; végre azonban a hős ifjak hosszas küzdelem után mégis kivivták jogaiknak elismerését (1289). Nagyatyjuknak, Tutta Frigyesnek halála után (1291), megosztozkodtak annak birtokain: F. ekkor Meisszent kapta. De ekkor nasszaui Adolf, az uj német király emelt Meisszenre és Thüringiára igényt, mire F.-nek ujra bujdosnia kellett. Adolf utóda, Albrecht király hasonlóan lefoglalta F. örökét, ki azonban 1307. a király hadát kiszalasztotta. 1307 óta tehát F. uralkodott, miután atyja, Albrecht évjáradék fejében már előbb lemondott a trónról. VII. Henrik király elismerte F.-t, az irigy Waldemár brandenburgi fejedelem azonban nem nyugodott és csata közben F.-t elfogta, ki szabadságát csak 32 ezer ezüst márkának lefizetése és Alsó-Luszácia átengedése árán nyerhette vissza (tangermündei és magdeburgi szerződés 1312 és 1317). - Az askani család kihaltával (F.) ismét visszanyerte családja birtokait (Landsberg és Alsó-Luszácia kivételével). 1285. nőül vette Ágnest, Meinhard, Götz és Tirol grófjának leányát, Konradinnak özvegységre jutott anyját és ennek halála után 1303. Erzsébetet, mostoha anyjának leányát. Csupán két gyermeke élte tul: Erzsébet, a ki 1322. II. hesseni Henriknek nejévé lett, és Frigyes, a ki a trónon követte. V. ö. Wegele, F. der Freudige ... und die Wettiner seiner Zeit (Nördlingen 1870).
24. F., altamura-i, nápolyi király, II. Ferdinánd nagybátyja és utóda. Rövid uralkodás után a szövetséges spanyolok és franciák betörtek Nápolyba és F.-t magát is elfogták. Franciaországban hunyt el mint fogoly, 1504. Benne kihalt az aragoniai kir. család nápolyi ága. Halálának évében Gonsalvo de Cordoba kiüzte a franciákat az országból és ujra Spanyolországgal egyesítette Nápolyt.
25. F. Vilmos, németalföldi herceg, I. Vilmos és porosz Luiza fia, szül. 1797., megh. Hágában 1881 szept. 8. Már a francia háborukban is küzdött; igy 1813. a porosz, a waterlooi csatában pedig az angol sereg soraiban. A luxemburgi nagyhercegségre való jogos igényeiről 1816. évi járulék (190000 forint) fejében lemondott és azóta kizárólag a holland hadsereg ujjászervezése terén működött, amiért I. Vilmos király a tábornagyi és tengernagyi ranggal tüntette ki. Az 1830. belgiumi felkelés hirére a hollandi sereggel Brüsszel ellen vonult, de nemsokára kénytelen volt meghátrálni. 1840. a magánéletbe vonult vissza. I. Vilmos porosz király (utóbb német császár) nagyra becsülte F.-t és német tábornagynak is megtette. Neje, Luiza porosz hercegnő (III. Frigyes Vilmos leánya), 1870. hunyt el; e házasságból született az 1871. elhalt Luiza svéd királynő és Mária, wiedi hercegnő.
26. F. Vilmos György, németalföldi herceg, V. Vilmos, Németalföld örökös helytartójának és Friderika Zsófia porosz hercegnőnek másodszülött fia, született Hágában 1774 febr. 15., megh. Padovában 1799 jan. 6. Németalföld szolgálatában 1793. hősiesen küzdött Dumouriez ellen, visszafoglalta nevezetesen Geertrudienberget s a Lys folyó mögé szorítá a franciákat. 1794. lovassági tábornok lett, azonban 1795., Utrecht tartománynak elvesztése után, atyjával együtt Angolországba költözött. Egy évvel később osztrák szolgálatba lépett és az Alsó-Rajnánál, különösen pedig a Kehli hidfő megvivásánál tünt ki. 1797 február havában Károly főherceg alatt, 1798 nov. havától pedig haláláig mint táborszernagy önállóan vezérlé az összes osztrák hadakat.
27. F. (I.), a Rőtszakállu (Barbarossa), német-római császár, a legnagyobb középkori fejedelmek egyike, II. Frigyes sváb hercegnek (III. Konrád király öcscsének) és Welf Juditnak, Kevély Henrik hugának fia, szül. 1123 körül, megh. 1190 jun. 10. Mint sváb herceg III. Frigyes néven uralkodott (1147 óta) és származásának megfelelőleg közvetítő szerepet vitt III. Konrádnak a velfekkel folytatott harcában. Nagy dicsőséget szerzett III. Konrádnak szerencsétlen keresztes hadjárata alkalmával (1147-49), a midőn a görögöket hűtlenségök miatt keményen megfenyítette. 1152 márc. 5. majnai Frankfurtban F.-t választották meg királylyá és március 9-én megkoronázták Aachenben. F. külsőleg is mintaképe volt egy középkori lovagnak. Férfiasság, önérzet, bőkezüség s nemes értelemben vett dicsvágy voltak kiválóbb jellemvonásai, de ezekkel kérlelhetetlen szigor párosult. Midőn trónra lépett, a pápasággal és a hatalmas velfekkel találta magát szemközt, kiknek egy hatalmas német fejedelem nem volt inyükre. F. viszont égett a vágytól, hogy Nagy Károly és I. Nagy Ottó példájára Olaszországra is kiterjeszthesse főuri hatalmát. Már 1154. őszszel tette meg első római utját, törvényt ült és szemlét tartott a roncagliai sikon s 1155. megkoronáztatta magát Paviában a lombard vaskoronával, mire azután Róma felé sietett. Az elébe jött római követség azt követelte tőle, hogy pénzen váltsa meg a várostól a császári felségjogokat, F. azonban arany helyett vassal felelt a nagyhangu frázisokra és rohammal vette be az örök várost. Erre azután Bresciai Arnoldot, a merész reformátort és a pápa világi hatalmának ellenségét, a tüzhalálnak szolgáltatta ki, mely szolgálat fejében IV. Hadrián pápa F.-t a Pétertemplomban római császárrá koronázta. De a bősz rómaiak a németeket még aznap kergették ki a városból és F. csak nehezen menekülhetett a lombard városok cselei elől hazafelé. Németországba való visszatérése után (1156) kiegyenlítette F. a bajor hercegség birtokaiért folyt viszályokat. A közbéke biztosítása után 1158 febr. másodszor indult tetemes hadsereggel Olaszországba. Ez alkalommal a hatalmas és dölyfös Milano ellen fordult, 1158 szept. havában megadásra birta és azután Olaszország nagyjaival a roncaglai mezőn tanácskozott, akik az akkoriban uj életre ébredt római jogból kiindulván, mindazokkal a jogokkal ruházták föl F.-t, melyekkel egykoron a római császárok rendelkeztek. Paviában tartott zsinaton a tehetséges, erélyes, - de ellenséges indulatu III. Sándor helyett IV. Viktort ismerte el ellenpápának, a kit a csekélyszámu császári érzelmü bibornokok törvénytelen módon választottak volt meg e méltóságra. Ez időtől fogva F.-nek a lombardok ellen folytatott harca összeesik a pápaság elleni harcával. Lombardia a lábainál hevert s F. hatalma tetőpontját érte el. Németországba visszatérve, Valdemár királyfinak adományozta a dán koronát, de a Franciaországba menekült III. Sándor pápának növekvő népszerüségét és hatalmát sehogy sem tudta megszorítani és be kellett azzal érnie, hogy az elhalt IV. Viktor helyébe III. Paschalist tette meg ellenpápának. Midőn 1164. ujra (ez izben hadsereg nélkül) látogatott el Olaszországba és a leigázott lombardok sorsán nem könnyített: ezek közül többen, Verona, Padova meg Cremona vezérlete alatt a császári járom lerázása céljából véd- és dacszövetséget kötöttek, mely szövetség éltető lelke azután a Franciaországból visszatért III. Sándor pápa lett. E hirekre F. 1166. negyedizben indult (csekély haderővel) Itáliába. Nem törődve a lombard liga forrongásával, sietve átkelt az Apenninen, ostrom alá fogta Anconát, melyet a görögök és a pápával szövetséges normannok vitézül megvédtek, azután pedig Rómának ment; rohammal vette be a leonini városrészt és fegyveresen nyomult a lángokban álló Pétertemplomba, a hol nejét III. Paschalis pápa által megkoronáztatta. E közben III. Sándor pápa ott hagyta volt Rómát, mire az egész város meghódolt Frigyes előtt. Ámde a ragályos malaria oly rohamosan pusztítá a németek hadát, hogy F. azonnal távozni volt kénytelen. A föllázadt Lombardián keresztül csak ötödmagával és álruhában érte el Burgundia földjét.
Németországban is szomoru állapotokat talált: a közbékét fenhéjázó nagyok sértegették, féktelen pártoskodások dulták az országot és különösen a szász nagyok vivtak véres csatákat az elhatalmasodott Oroszlán Henrik herceg ellen. A rend érdekében F. nagy szigorusággal volt kénytelen föllépni s hogy birodalmában III. Kalixtus ellenpápát elismertesse, a legvégső kényszerintézkedésekhez kellett nyulnia, melyek hatása alatt a III. Sándorhoz ragaszkodó Salzburg, Ausztria és Csehország szenvedett a legtöbbet. Célját pedig mégsem érte el. Más téren, mint p. családi birtokainak gyarapításában több szerencse kisérte: nevezetesen az agg VI. Velf herceggel kötött örökösödési szerződés fényes kilátásokkal kecsegtette F. családját a közel jövőben. E közben Olaszországban mind rosszabbra fordultak ügyei: a cremonai és veronai szövetség nagy lombard szövetséggé, ligává egyesült, Milano falait és házait ujra építették és III. Sándor pápa tiszteletére egy uj s erős várat építettek, Alessandriát. Magyarorsz., Franciaország és Anglia is Sándor pápával és szövetségeseivel rokonszenvezett. F. tehát 1175. ötödször kelt át az Alpokon, ostrom alá fogta Alerssandriát, de egy fölmentő sereg közeledésére kénytelen volt fölhagyni az ostrommal. Elhagyatottságában rokonához, Oroszlán Henrikhez fordult segélyért, de ez a segélyt F.-nek személyes kérése (és a monda által kiékesített könyörgése ) dacára kereken megtagadta. Mindazonáltal F. mégis szerencsét próbált és 1176. máj. 29. megtámadta Legnanonál a lombard liga hadait, de teljes vereséget szenvedett és maga is megsebesült. E kudarc hatása alatt saját kárán okult és leküzdvén önmagát, uj politikát kezdett és eddigi ellenfelével kibékült. III. Sándorral személyesen találkozott Velencében (1177 aug. 15.), ki F.-t az egyházi átok alól felmentette és vele kibékült, mig a császár Sándort törvényes pápának elismerte. A lombard városokkal pedig egyelőre 6 évre fegyverszünetet kötött F., melynek folyamában 1183. Konstanzban hosszadalmas alkudozások után velük is véglegesen megbékült. Visszatérő utjában F. Burgundia királyának koronáztatta magát. Hazájába érkezve, birodalmi átokkal sujtotta a hűtelen Oroszlán Henriket, a ki Szászországban elkeseredett harcot vivott hűbéreseivel, s legyőzvén őt 1181., több évre számkivetésbe küldte, birtokait pedig, Braunschweig és Lüneburg kivételével másoknak adományozta. A birodalmi egység és béke helyreállításának ünneplésére az ősz császár birodalmi gyülést hivott össze Mainzba (1184 pünkösdkor), melyre számos fejedelem, nagyszámu idegen követség s valami 70 ezer lovag gyült össze. A császár hajlott kora dacára maga is résztvett a lovagjátékokban s Henrik és Frigyes fiait lovagokká ütötte. Nemsokára ujabb bonyodalmakba került a római kuriával. A győzelem ezuttal azonban F.-é lett. A pápák leghevesebb ellenzése dacára ugyanis kivitte, hogy legid. fia, Henrik, II. Roger Nápoly és Sicilia királyának egyetlen leányát és örökösét, Konstanciát, Milanóban 1186. nőül vette és ilyformán a normannok örökére igényt nyert. Ezzel sulyos csapást mért a kuria terveire. Azon balhirek hallatára, melyek a Szentföldről Európába érkeztek, F., mint a kereszténység legelső fejedelme, agg kora dacára kötelességének tartotta Jeruzsálem visszafoglalására keresztes hadjáratot indítani. 1189 május havában indult meg fényes seregével Regensburg városából és Magyarországon, Szerbián és Görögországon keresztül vette utját. Gallipolliban hajóra szállva, 1190 márc. 29. kötött ki Kis-Ázsiában. A németek rettenetes veszteségek és roppant nélkülözések között érkeztek Ikoniába, a hol az ellenség tulnyomó hadserege fölött (máj. 18.) fényes győzedelmet vivtak ki. Aztuán minden nagyobb baj nélkül érkeztek a keresztény Örményországba. Innen a Tauruson át, dél irányban, Selefke (Seleukia) felé haladt a hadsereg, midőn F. 1190 jun. 10. rövidebb uton akart a Kalykadnos (Gök-szu) völgyébe jutni. Oda is ért s kiséretének intése dacára megfürdött a ragadozó hegyi folyóban, miközben gutaütés érte, ugy hogy csak holtan lehetett testét az árból kimenteni. Halála a képzelhető legnagyobb csapás volt, mely a német keresztes hadat sujthatta. Szivét gyászoló hivei Tarsosban, tetemét Antiochiában, csontjait pedig hihetőleg Tyrusban helyezték el nyugalomra. Halálának hire Németországban, de különösen a néöp alsó rétegeiben szomoruságot keltett.
28. F. (II.), német-római császár, az előbbinek unokája, VI. Henrik császárnak és nápolyi-siciliai Konstanciának fia, ki mint Sicilia királya I. F. néven uralkodott; 1194 dec. 26. szül. Jesiben (Ancona őrgrófságban), meghalt Apuliában Fiorentino várában 1250 dec. 13. Még meg sem volt keresztelve, midőn a német fejedelmek atyjának utódául kijelölték és még csak négy éves volt, midőn atyjának 1197 szeptember 28. bekövetkezett váratlan halála folytán Sicilia királya lőn. A pápa 14 éves korában nagykoruvá nyilvánította s nemsokára reá a nálánál tiz évvel idősebb Konstanciával, Alfonzó aragóniai király leányával (Imre magyar király özvegyével) házasítá össze. 1211. utnak indult, hogy atyai örökét elfoglalja. Konstanz, azután Breisach, a birodalom kulcsa, nemsokára pedig egész Svábország, a német fejedelmek és nagy városok nagyobb része ellentállás nélkül hódolt meg a daliás, lovagias és bőkezü trónkereső előtt. Szövetséget kötvén II. Fülöp Ágost francia királylyal, a Rajna mentén visszaszorította versenytársát, Ottót, ki azután a Bouvines melletti döntő csatában (1214) a franciákltól vereséget szenvedett és többé szerepet nem játszott. Egy évvel utóbb Frigyes hallatlan fénynyel Aachenban királylyá koronáztatta magát (1215). A dolgok szerencsés fejlődése merészröptü terveket ébresztett az ifju uralkodó lelkében. Henrik fiát német királylyá választatta, ő maga pedig a császári korona után áhítozott s arra törekedett, hogy Németországot, Nápolyt és Siciliát a maga kezében egyesítse. És ezek a tervek rövid idő alatt kivétel nélkül megvalósultak. 1220 őszén Rómába indult, hol III. Honorius pápa (november 22-én) Németországnak és Siciliának egy kézben való egyesítését helybenhagyta. Viszonszolgálat fejében F. szigoru rendeleteket bocsátott ki az eretnekek ellen, jelentékeny engedményeket ettt az egyháznak és megfogadta, hogy a jövő évnek aug. havában keresztes hadjáratra fog indulni. 1227. végre Brindisiben hajóra szállott, de miután utközben sulyosan megbetegedett, visszatért. E hirre az uj pápa, a szenvedélyes IX. Gergely, aki mindezt csak komédiának tartotta, egyházi átokkal sujtotta a császárt. F. ennek dacára beváltotta igéretét: 1228 jun. csakugyan utrakelt és el is érkezett a szentföldre. De mig F. a kereszténység érdekében hadakozott, addig az engesztelhetetlen pápa és fanatikus hivei mindent megtettek, hogy F.-t Németországban megbuktassák, hogy tőle Nápolyt elhódítsák és hogy a szent-földön is akadályokat gördítsenek utjába. Midőn F. értesült, hogy a pápának zsoldosai, a «kulcsos vitézek», majdnem egész Nápolyt elfoglalták: Al-Kamell szultánnal igen kedvező föltételek mellett tiz évi fegyverszünetet kötött, s sajátkezüleg megkoronázván magát a jeruzsálemi szt. sir templomában (1229 márc. 18,.) Itália felé vette utját. Királyságát a hü szaracénok segítségével röptiben visszafoglalta, mire Gergely pápát is a San-germanói békekötésre kényszerítette (1230). Most azon volt, hogy örökös királyságában királyi jogait fejleszsze és megerősítse. A fölvilágosodott abszolutizmus szellemében egészen uj állami, nemzetgazdasági és katonai szervezetet adott országának, mellőzte a hübéri rendszert, kimondotta az alattvalóknak a törvénynyel szemben való egyenlőségét, az általános hivatalképességet s emberségesebb törvénykezést hozott be istenitéletek és kinpad mellőzésével. És e törvényeket (Constitutiones Regni Siciliae), melyek capuai Jakab érsek és Péter de Vinea kancellár közreműködése mellett készültek, a pápa heves tiltakozása dacára, 1231 aug. Melfiben kiadott rendeletével életbe léptette. Egyuttal a lombardokkal való kibékülésre is törekedett s e célból nov. 1. országos gyülést hirdetett Ravennába. De az ellenséges lombardi városok ezuttal is véd- és dacszövetséget kötöttek ellene s 1235. Henrik fiát is nyilt támadásra készettték édes atyja ellen. E hirre a boszus F. Németországban termett, hol fejedelmek és városok pártjára hajoltak, ugy hogy lázadó fiát könnyü szerrel elfoghatta, ki azután mint fogoly 1242. Martoranoban meghalt. 1235. nőül vette Izabellát, III. Henrik angol király nővérét, és ugyanakkor birodalmi gyülést hirdetett Mainzba. Itt megerősíttette a fejedelmek jogait, még pedig a városok rovására; itt mutatták be hódolatukat Arelat és Burgundia rendjei; itt biztosította magának a császár Svábország birtokát. E gyülésen adta vissza Ottónak, Oroszlán Henrik egyetlen utódjának ősi birtokait, miáltal a Hohenstaufok és Velfek ádáz harcának véget vetett. Végül kihirdette - német nyelven . az általános közbékét. - 1236. Ausztriát és Stájerországot foglalta el a pártütő Harcias Frigyestől, 1237. pedig római királylyá koronáztatta másodszülött fiát, Konrádot. Ugyanebben az évben tört ki a lombard háboru. F. fényes győzedelmet aratott ugyan Cortenuovo mellett (1237 nov. 27.), mire a lombardok falaik mögé huzódtak vissza, de midőn F. természetes fiát, Enziot (l. Pallas Lexikon VI. 193. l.), a pápa tiltakozása dacára, Szardinia királyává tette, IX. Gergely ujra egyházi átokkal sujtotta (1239 március 20.). Erre kitört a velf és ghibellin polgárháboru, mely Olaszországot a nyomor és inség szélére sodorta, miközben a pápa és a császár egymást aljas rágalmakkal illették. 1240. Rómáig hatolt, Enzio pedig Monte Christo mellett (1241 máj. 3.) a genovaiak fölött nyert fényes diadalt és a római zsinatra siető francia és spanyol főpapokat kerítette hatalmába. Éppen javában dühöngött a pártharc, midőn Gergely pápa 1241 aug., 21. (csaknem száz éves korában) meghalt. A pápaválasztás két évig huzódott, mig végre a bibornokok IV. Incét, F. barátját emelték a szent székre. F. a legjobbat remélve, szabadon bocsátotta a tengeren elfogott bibornokokat s küldöttséget menesztett az uj pápa üdvözlésére. Várakozásában azonban szörnyü módon csalatkozott. Ince Genován keresztül Lyonba menekült és zsinatot hivott oda egybe (1245), azután pedig azt követelte, hogy a császár e zsinaton személyesen megjelenjék és az esküszegés, a békebontás, templomrablás, szentségtörés és eretnekség vádja ellen magát igazolja. Miután a császár erre nem volt hajlandó, a pápa julius 17. minden hatalmától és méltóságától megfosztottnak nyilvánította s alattvalóit föloldván a hüségi eskü alól, megparancsolta a németeknek, hogy uj királyt válasszanak maguknak. Legelőször is a német főpapok tüzték ki a lázadás zászlóját, Kik Raspe Henrik, a thüringiai grófot (a «foghagymás királyt»), ennek halála után pedig (1247) Hollandi Vilmost választották meg ellenkirályul. Ádáz polgárháboru dühöngött országszerte s oly rettegés szállta meg a kedélyeket, hogy «az élők megirigyelték a holtakat»; magát a császárt annyi csapás és csalódás érte, hogy embergyülölő lett és a folytonos összesküvések hatása alatt gyanakvó zsarnokká fajult. Németország részéről mit sem várhatott többé, Nápoly és Sicilia ereje pedig kimerült; Párma mellett 1248 febr. 18. nagy csatát vesztett; legkedvesebb fia, Enzio király pedig Fossalta mellett (1249 máj. 26.) a bolognaiak fogságába került. És midőn azután meghitt barátja és tanácsadója, Peter de Vinea kancellár is elárulta, akaratereje megtört s bánatában Fiorentino várában kimult. Tetemei Palermoban nyugosznak, VI. Henrik és anyja sirja mellett. Végrendeletében fiát, IV. Konrád római királyt tette meg örökösévé, s ha ez gyermektelenül halna el, Henriket, Izabella fiát; ennek korai halála esetén Manfredet, Lancia Blanca kedvesének fiát rendelte utódának. Antiochiai Frigyes nevü törvénytelen fiának, aki 1258. halt meg, Toscanát szánta.
29. F. (III.), a Szép, német király, I. Albrecht és karintiai Erzsébet fia, szül. 1286., megh. Gutenstein-ban 1330 jan. 13. Rudolf bátyjának halála és édes atyjának 1308. történt meggyilkoltatása után, F. vette át az osztrák hercegségek fölötti uralmat. 1313. Bajor Lajossal (unokatestvérével), akivel együtt nevelkedett s benső baráti viszonyban élt, az alsó Bajorország kiskoru hercegei fölötti gyámság miatt háboruba keveredett. A döntő csatát Gamelsdorf mellett vivták (1313 nov. 9.), mire F. a gyámságról versenytársa javára lemondani volt kénytelen (1314). VII. Henrik király halála után a császári korona után vágyódott, de a választás alkalmával (1314 okt.) csak három szavazatot kapott, miglen a másik négy szavazat bajor Lajosra esett. Lajos Aachenben, F. pedig Bonnban koronáztatta meg magát s erre hosszu és véres polgárháboru kezdődött köztük. A hadi szerencse sokáig F.-nak kedvezett, elvégül azonban a szerencsétlen mühldorfi csata (1322 szept. 28., melyben magyar segédhad is támogatta) egy csapásra véget vetett minden reményének: 1300 osztrák és salzburgi nemessel F. is Lajos fogságába került. A polgárháboru ugyan tovább folyt: Lipót herceg, F. öcscse, erélyes ellentállást fejtett ki; a cseh király elpártolt Lajostól, a pápa pedig átokkal sujtotta. Az ügyek ily kedvezőtlen fordulása arra birta Lajost, hogy ifjukori barátjával kibéküljön, ami a Trausnitzi szerződés megkötésével (1325 márc. 13.) meg is történt. F. törvényes uralkodónak ismerte el Lajost s arra kötelezte magát, hogy öcscseit is hódolatra fogja birni. Erre Lajos engedelmességgel hazatért, de midőn a kibékülés Lipót makacsságán mult, F., adott szavához hiven, - neje könnyei dacára - fogságába visszatért. Lajos királyt ez az eset annyira meghatotta, hogy nagylelkü ellenfelével a régi barátságot megujította és oly szerződésre lépett vele, melynek értelmében közösen, testvéries egyetértésben fognák Németországot kormányozni. Miután pedig e megegyezésben sem a pápa, sem a választó-fejedelmek nem akartak megnyugodni, 1326. jan. 7-én Ulmban ujabb szerződést kötöttek, mely Németország uralkodásával F.-t bizta meg azon időre, mig Lajos római császárrá való koronáztatása végett Olaszországban leend. Azonban F. nemsokára reá, Lipót halála után (megh. 1326) beleunt a kormányzásba és osztrák birtokaira vonult vissza. Tetemeit Mauerbachban, az általa alapított kolostorban helyezték örök nyugalomra, onnan azonban, a kolostor bezáratása után, 1783. Bécsbe, a Szent István templomábva vitték át. Neje Erzsébet, I. Jakab Aragonia királyának leánya volt; gyermeik azonban korán elhunytak. - F.-nek fogságba való visszatérését Schiller a Deutsche Treue cimü költeményében, Uhland pedig a Ludwig de Bayer c. drámájában örökíté meg.
30. F. (IV.), német király, mint római császár II. F., mint osztrák főherceg V. F., Vas Ernő osztrák hercegnek és mazoviai Cimburgisnak fia. Szül. Innsbruckban 1415 szept. 21., megh. 1493 aug. 19. Atyja halála után (1424) gyámság alatt uralkodott Stájerország, Karinthia és Krajna fölött. 1435-től fogva öcscsével, Tékozló Albrechttel közösen uralkodott és azonfelül még unokaöcscseinek, tiroli Zsigmondnak és I. Albert magyar és cseh király utószülött fiának, Lászlónak (V. Lászlónak) is lett később gyámja. II. Albert császár és magyar király halála után a német rendek F.-t 1440 febr. 2-án királylyá választották, de csak két év mulva, 1442 jun. 17. koronáztatta meg magát Aachenben. 1445. titkon szerződést kötött Jenő pápával, melynek értelmében Frigyes a baseli zsinatot zsoldoshadai segélyével föloszlatta s ilyenformán véget vetett a reformoknak, a német egyházat pedig az 1448. szintén titokban kötött konkordatum alapján megint a pápai primatusnak és beavatkozásnak szolgáltatta ki; a pápa viszonszolgálat fejében 220000 aranyat, 100000 forintot s több rendbeli anyagi hasznot biztosított neki és megigérte egyuttal, hogy római császárrá fogja őt koronázni. (ez volt az utolsó Rómában véghez ment német császári koronáztatás, 1452).
Hazánkkal azon időponttól kezdve állott ellenséges lábon, mióta I. Albert özvegye, Erzsébet, csecsemő fiát, Lászlót, F. gondjaira bizta, egyuttal azonban a szent korona és néhány határszéli város átengedése fejében 26000 aranyat vett tőle kölcsön. A magyar rendek és különösen Hunyadi János kormányzó, meg Caumalutsarini Julián pápai követ hasztalan iparkodtak F.-sel tisztességes föltételeken kiegyezni, de F. László és a korona kiadatásáról hallani sem akart. Ez okból Hunyadi 1447-ben Stiriába rontott, ahonnan Ausztriába tört és a megrettent császárt Carvajal pápai követ közreműködésével arra kényszerítette, hogy 2 évre fegyvernyugvást kössön és Győr városát visszaadja, Lászlót és a szent koronát azonban csak 1452. szolgáltatta ki, amidőn maguk az osztrák rendek vezérei: Eiczinger, és Czillei Ulrik fogták őt Német-Ujhelyen ostrom alá, kikhez magyar had is csatlakozott. Azontul is pörpatvarban élt saját alattvalóival és különösen Bécs városával, ugy hogy utoljára csak Bécs-Ujhely falai mögött érezte magát biztonságban. V. László halála után (1457) a cseh és a magyar koronára vágyott, ez alkalommal azonban kudarcot vallott. A csehek Podiebrad Györgyöt, a magyarok ellenben Hunyadi Mátyást emelték a trónra. Ámde F. nem nyugodott meg sorsában, hanem az elégületlen magyar főnemesekkel (Garai László, Ujlaki) kezet fogván, Mátyás ellen hadat kezdett és magát Bécs-Ujhelyben 1459 márc. 4. a szent koronával magyar királylyá koronáztatta. Célját azonban még sem érte el, mert Mátyás vezére, Nagy Simon az osztrák párt hiveit a Rába mentén Stiriába szorította vissza, mire a hütlen főurak visszatértek a hüségre; F. végre 1562. Máytyás követével, Vitéz Jánossal kötött békét, mely szerint a szent koronát 60000 aranyért kiadta, a magy. kir. cimet, valamint a határszéli városokat holtáig megtarthatta és azon esetben, ha Mátyás fiörökös nélkül halna el, a magyar trónra örökösödési igényt nyert. Ennél kedvezőbb feltételekre nem lehetett a példás makacsságu császárt rávenni; mivel pedig a török veszedelem ólomsulylyal nehezedett az országra, Mátyás helyben hagyta a föltételeket. Hat évvel később F. a cseh háboruba uszította Mátyás királyt, hogy az eretnek Podiebrad György fölött kimondott birodalmi és egyházi átkot foganatosítsa. Jutalmul a cseh koronát igérte Mátyásnak, továbbá pénzbeli segedelmet és az 1462. béke föltételeit is enyhítette. Igéreteit azonban be nem váltotta, sőt kéz alatt még Mátyás ellenfeleivel cimborált és nevezetesen Ulászló cseh és Kázmér lengyel királylyal Magyarország ellen szövetséget kötött. Ennyi sérelem, bántalom, meg hütlenség megtorlására Mátyás végre fegyvert fogván, 1474. gyorsan Bécs előtt termett. A meglepett F. ekkor békéért könyörgött, melyben Mátyásnak a cseh koronát igérte, szövetséget és 100000 aranyat ajánlott hadiköltség fejében, a magyar trónra emelt igényeiről pedig lemondott. De mivel e békét sem tartotta meg, Mátyás király 1479. másodizben és 1482. harmadszor rontott be Ausztriába, melyet egészen elfoglalt, 1485 jun. 1. pedig magát Bécset is megadásra birta, hol azontul haláláig székelt. Ámde Mátyás korai elhalálozása folytán F. megszabadult félelmetes ellenfelétől, vállalkozó fia pedig, Miksa német király, immár könnyü szerrel foglalta vissza Ausztriát Bécscsel együtt, sőt mint II. Ulászló versenytársa, hazánkba is tört és Székesfejérvárt foglalta el. 1491. ugyan zsoldosai cserben hagyták, II. Ulászló mindazonáltal Pozsonyban oly békét kötött vele, melynek értelmében Miksa, illetőleg F., a határszéli magyar városokat egyelőre megtartotta, 100000 aranyat kapott és II. Ulászló fiutód nélküli elhunyta esetén igényt nyert a magyar trónra. Az 1492. évi magyar rendek nem ismerték el ugyan ezt a szerződést törvényesnek, F. mindazonáltal érvényesnek tartotta azt és annak alapján szőtte tovább örökösödési terveit. Ez a tunya, jó és balsors iránt egyforma közömbös, a birodalmat duló belviszályokkal, alattvalóinak elégületlenségével s a törökök előrenyomulásával egyformán nem törődő fatalistikus fejedelem egyáltalában csak egy ügy iránt érdeklődött és ez saját családja hatalmának öregbítése. És e tekintetben a sors neki, ill. szeretereméltó fiának, Miksának (ki tőle mindenben teljesen elütött) rendkivüli mértékben kedvezett. Merész Károly, a hatalmas és dusgazdag burgundi herceggel F. már 1473. alkudozott s a római királyi cimmel kecsegtette őt, ha egyetlen leányát, Máriát, az ő fiának, Miksának adná feleségül. A Trierben rendezett személyi találkozás ugyan nevetséges véget ért, de Károly halála után, 1477. F. mégis elérte célját s ezzel megalapította házának világuralmát. Megélte továbbá Miksának II. Ulászló magyar-cseh királylyal 1491. kötött örökösödési és családi szerződését, melynek alapján a Habsburg-ház később Magyarország és Csehország koronáira igényt emelt. E szerencsés házassági öszszeköttetésekre vonatkozik az akkor forgalomba jött s közmondásossá vált szólás: Bella gerant alii, tu felix Austria nube (l. o.). Uton-utfélen, még bujdosása idején is ezt az anagrammot irta a falakra: A.E.I.O.U. (l. o.) Ausztriának visszahódítása után (1490) az uralkodást Miksa fiának engedte át, ő maga pedig Lintzbe huzódott vissza, hol csillagjóslással, alkémiával és növénytannal foglalkozott. Életének utolsó éveiben az a csapás érte, hogy egyik lábát le kellett vágatni. Siremlékét, mely a bécsi szent István templomában áll, Lerch művész kezdte és Dichter M. befejezte (1513). F.-t Miksa követte a trónon, aki F.-nek portugáli Eleonorával kötött házasságából származott.
31. F. (III.), német császár és porosz király, kit trónralépése előtt Frigyes Vilmosnak neveztek, I. Vilmos fia, szül. Potsdamban 1831 okt. 18., mgh. u.o. 1888 jun. 15. Tudományos nevelésben részesült (Curtius Ernő) és 1850-52-ig a bonni egyetemen hallgatott jogi és történeti előadásokat és már akkor is rendkivül rokonszenves magatartásával és meglepő tehetségeivel a legszebb reményekre jogosította fel a nemzetet.- Katonai pályáját 1850. kezdte az 1. gárdaezrednél. 1858 jan. 25. rokonát, Viktoria angol hercegnőt vette nőül. Miután Wrangel oldalán az 1864. slezvig-holsteini háboruban részt vett, politikai tekintetben is kilépett a küzdtérre és legelőször is Danzigban tett nyilatkozataival vonta magára a közfigyelmet. Rosszalta a Bismarck által inaugurált alkotmányellenes rendszert és nevezetesen a sajtószabadság korlátozását. E perctől kezdve Bismarck és édes atyja is politikai tekintetben ellenlábasai voltak és a hivatalos sajtó nem fogyott ki azokból a vakmerő gyanusítgatásokból, meg titokzatos vádakból, melyekkel az «angol» asszonyt, F.-t, és csekély számu hiveit becsmérelte. 1864. pártjára kelt az augustenburgi hercegnek, miáltal ujból magára vonta Bismarck neheztelését; 1865. pedig óva intett a német testvér-háboru felidézésétől. Ámde az események a Bismarck által kijelölt irányban fejlődtek és igy F.-nek is a zászló alá kellett sietnie. Mint a II. porosz hadtest főparancsnoka (Blumenthal táborkari főnöke támogatásával), 1866. jun. 26. benyomult a védtelen szorosokon át Csehországba, Nachod és Skalitznál visszaszorította az osztrák csapatokat és éppen a legválságosabb pillanatban érkezett hadtestével a königgrätzi csatatérre (jul. 3. déltájban), minek következtében az osztrák sereg jobb szárnya különösen a chlumi magaslat megszállása folytán két tüz közé került és futásnak indult. A hadjárat befejezése után a trónörökös emlékiratot tett közzé a háboruról (mely azonban nem került akkor nyilvánosságra), azután pedig keleti utra kelt s előbb a suezi csatorna megnyitásán vett részt, azután pedig a szt. földre rándult. (Erről l. Meine Reise nach dem Morgenland c. müvét 1869). Az 1870-1871. francia háboru kitörésekor a III. német hadtest fővezérévé nevezték ki. Az ő bajor csapatai vivták ki az első nagyobb diadalokat (Weissenburg és Wörthnél), azután pedig «Unser Fritz» (katonái igy nevezték) Nancyig nyomult. Metz körülzárolása után az ő hadteste a szász király parancsnoksága alatt álló hadtesttel egyesült és Chalonstól kezdve a hátráló Mac-Mahont követte a belga határ felé, melynek közelében végre, Sedannál utolérte és szept. 2. megadásra kényszerítette. Azután Páris ostromára sietett. Megható örömmel üdvözölte az uj császárság születését és a nemzeti egység helyreállítását, mely után korai ifjuságától kezdve áhítozott. Visszatérésekor egyik hőse volt a nagyszerü fogadtatásnak, melyben országszerte, és különösen Berlinben, a visszatérő hadsereget részesítették. Atyja «a német császárság trónörököse» cimet adományozta neki (1871 jan. 18.). A béke helyreálltával a művészetek és tudományoknak is szentelhetett több időt és e tekintetben nejével egyetemben maradandó érdemeket szerzett. 1884 óta elnöke volt ugyan az államtanácsnak, de valami nagy befolyással ebben az állásban sem dicsekedett. A külföldi udvarokat ismételten meglátogatta; részt vett az 1873. bécsi világkiállítás megnyitásában, 1875. Nápolyban látogatta meg Viktor Emanuelt, Rómában pedig XIII. Leo pápát. II. Oszkár svéd és XIII. Alfonz spanyol királyt is felkereste székvárosában. 1872. részt vett a straszburgi, 1886. a heidelbergi egyetem ünnepélyén, gyujtó beszédeivel valóságos lázba hozva a diákságot. Minden egyes fellépése, minden egyes nyilatkozata csak emelte népszerüségét és fokozta a személyéhez füzött magasröptü várakozásokat. Sokan kikeltek a kaján sors ellen, mely e rendkivüli férfiunak oly későn adott csak alkalmat, hogy nagy tehetségeit és közismeretes emberszeretetét az ország szolgálatában érvényesíthesse. 1887 jan. 1. neki jutott a feladat, hogy atyját, katonai szolgálatának 80. évfordulóján, a tábornoki kar élén üdvözölje. Néhány héttel később nagyobbmérvü rekedtség jelei mutatkoztak nála, mely a szokásos gyógyszerekkel dacolt és Emsben sem javult, ugy hogy az aggodalmas trónörökösné férjét május havában Gerhardt, Bergmann és Tobold orvosok által megvizsgáltatta, kik egyhanguan oda nyilatkoztak, hogy a trónörökös gégerákban szenved, melyen a gége felhasítása és a baloldali hangszalagon mutatkozó kóros részek eltávolítása által kelljen majd segíteni. És ezzel megkezdődött a nemeslekü férfiu mártiromsága, melynek csak a halál vetett véget. Junius elején a trónörökös családjával Angliába utazott, hogy Viktória királynő uralkodásának 50. évfordulóján jelen lehessen és szeptember haváig Angliában maradt. Ezen idő alatt F. egyre-másra elrekedt, ugy hogy az ősz küszöbén családjával egyenesen Toblachba, onnan Velencébe, okt. elején Bavenoba (a Lago Maggiore partján), nov. 3. pedig San-Remoba (a Villa Zirióba) költözött. Orvosai a betegséget ráknak ismertek fel, melynek gyógyítására a gége kiirtását okvetlenül szükségesnek mondották.
1888. jan. elején a daganat nagyobbodása következtében a fuldoklás veszélyeztette F.-t, elhivatta Bramann orvost, ki febr. 7. a gégemetszést végre hajtotta és igy pillanatnyi segélyben részesíté. A trónörökös ezóta cső segélyével lélegzett, beszélni azonban már nem birt és csak irásban közölhette kivánságait környezetével. Atyja, ki szintén nagy beteg volt, azt kivánta, hogy fia Berlinbe jöjjön, F. azonban továbbra is San-Remóban maradt és csak I. Vilmos halálának hirére határozta el magát utolsó utazására (márc. 9.). Hófuvatagon keresztül ért F. Charlottenburgba, hol márc. 12. III. Frigyes néven kezdette meg uralkodását. F. sulyos betegsége dacára ernyedni nem tudó buzgósággal végezte fejedelmi teendőit; közbocsánatot hirdetett a politikai vétség miatt elitélteknek, személyes hiveit és a szabadelvü párthoz szító, évtizedeken át mellőzött és megrendszabályozott tisztviselőket rendjelekkel és kegyének egyéb jeleivel kárpótolta; szakított az ellenzéki pártokkal szemben eddig követett mellőztetéssel és kijátszással és a pózeni lengyelekkel is iparkodott elfelejtetni az eddigi kormány rendszer erőszakos eljárását. Május 24. még jelen volt másodszülött fia, Henrik hercegnek hesszeni Irénével való menyegzőjén; jun. 1. Charlottenburgba vitték, az ugynevezett Ujpalotába, hol 1888 jun. 15. délelőtt, 99 napi uralkodás után kiszenvedett. A jun. 16. megejtett boncolás kiderítette, hogy gégéjét a rák teljesen megemésztette. Jun. 18. a potsdami «béke»-templomban eltemették. Özvegye, ki a III. Frigyes császárné nevet vette fel, leányaival hosszabb időre anyjához tért vissza Angliába s azóta felváltva, Berlin, Potsdam, meg a Homburg melletti Friedrichshof kastélyban tölti napjait. Férje sirja fölé, annak kivánsága szerint, az innicheni román stilü templom mintájára szép egyházat (a béke-templomot) épített, a császár sarkophágját pedig Begas alkotta művészi kézzel. Mostanáig Lipcsében, Spandauban, Heilbronnban és Elberfeldben (1893) emeltek F.-nek emlékszobrot. Fiai közül kettő elhalt: Zsigmond (1866) és Valdemár (1879). Többi fiai: Vilmos (II. Vilmos, a jelenlegi német császár, szül. 1859 jan. 27.), Henrik herceg (szül. 1862 aug. 14.). Leányai: Sarolta (szül. 1860, Bernát, meiningeni herceg neje), Viktória (szül. 1866., Adolf, schaumburg-lippei herceg neje); Zsófia (szül. 1870, Konstantin görög trónörökös neje); Margit (szül. 1872., Frigyes Károly hesszeni herceg neje).
32. F., a Harcias, 1230-46-ig osztrák herceg, Dicső (VI.) Lipót legifjabb, egyetlen életben maradt fia (és utóda), született 1211., meghalt 1246 jun. 15. Atyját 1230. követte az uralkodásban és Ausztria és Stiria hercegének és Krajna urának cimezte magát. Vitéz, de egyuttal kényuri hajlamu, szenvedélyes s erőszakos ember volt, akit saját családja, népe és minden szomszédja méltán meggyülölt. Második és harmadik nejét eltaszítá magától; nővérét és anyját megfosztá birtokaitól; durva szerelmi kalandjait még a kolostorokban is folytatta; a nemességet és papságot keményen megadóztatta s folytonos harcban állott alattvalóival és szomszédaival. Esztelen nagyravágyásának engedvén, országát a birodalomtól lehetőleg függetleníteni iparkodott és e célból 1235. részt vett VII. Henrik cimzetes római királynak (sógorának) saját atyja, II. Frigyes császár ellen szőtt összeesküvésében és lázadásában, a miért a császár - hosszu iratban sorolván fel büneit - F.-t 1236. birodalmi átokkal sujtotta, országaitól megfosztotta és a büntetés végrehajtását a szomszédos fejedelmekre bizta, mig Bécset maga a császár hódította meg (1237). De alig vonta ki hadait Ausztriából, a herceg megkezdé annak visszafoglalását, és midőn II. Frigyes IX. Gergely pápával keveredett nagy viszályba, mely miatt 1329. Olaszországba kellett távoznia, F. országait teljesen visszafoglalta. Az év végén pedig kibékült Frigyessel, amiért Gergely pápa (kit idáig támogatott), őt is átokkal sujtotta, de az átok végrehajtásával megbizott Vencel cseh király Ausztriában kudarcot vallott. - A mi hazánk iránt F. elejétől ellenséges és hamis magatartást tanusított. Már II. Endre korában konspirált a magyarországi elégületlenekkel a király megbuktatására, de rajta vesztett, mert Endre király őt (1235) megverte és lealázó békére kényszeríté. Szertelen hiusága ezt nem türhette s ezért boszura gondolt; az alkalom reá nem sokáig késett. Midőn 1241. a mongol népáradat Magyarországot végveszedelembe sodorta, F. csekély kisérettel Pesten termett IV. Béla udvarában, hová azonban inkább a fejetlenséget növelni, mintsem segélyt nyujtani jött. És miután a kunok felkelését is siettette, a döntő válság előestéjén megint hazafelé indult. A sajói csatatérről Ausztriába menekült Bélát álnokul letartóztatta, Mannersdorf mellett fogva tartotta, egyuttal pedig kincseitől és több határszéli megyétől megfosztotta, s midőn a védtelen ország ellen galádul vezetett hadát vereség érte, e kudarcot az Auszrtiába menekült magyarokon vagyonuk elrablásával torolta meg. Ezekért IV. Béla, mihelyest országa csak némileg felüdült a mongol ütötte sebekből, 1246. elégtételt vett és jun. 15. Bécs-Ujhelynél, a Lajta partján megtámadta F.-t, ki ott életét vesztette. Valjon egy kun ijász kezétől avagy egyik alattvalójának nyilától esett el, kétes. Benne kihalt a Babenberg család utolsó férfi sarja. V. ö. Ficker, Herzog Fr. II., der letze Babenberger (1883), ki azonban Frigyes tagadhatatlan gonosz tetteit a kor romlottságának tulajdonítja. V. ö. Barabás S., Harcias F. (Századok 1885. 491. l.); Huber, Gesch. Österreichs (I. köt.)
33. F., az Üreszsebü (Friedel mir der leeren Tasche), osztrák herceg, kegyes Lipót Stiria hercegének fia, megh. 1439 jun. 24. 1404. ideiglenesen, 1411. pedig (IV. Lipót bátyjának halála után) véglegesen örökölte Tirolt és a Boden-tó mellett elterülő osztrák birtokokat. 1405. Appenzell ellen viselt szerencsétlen háborut. Sok baja volt országa nemességével, mely Wolkenstein Osvald vezetése alatt Tirol számára a birodalmi közvetetlenséget akarta kivivni. 1415. a konstanzi zsinat alkalmával, kezére játszott XXIII. János pápának, kit azután futásában is megsegített. E miatt a boszus Zsigmond császár és a zsinat átokkal sujtották és üldözőbe vették.Az elégületlen nemesség, a városok, a püspökök, főképen pedig a szövetséges svájciak prédára vették országát, mialatt F. maga hegyi kunyhókban rejtőzött. Végre azonban megkerült, mire a császár Konstanzban fogva tartotta. Midőn később Tirolba menekült (1417), a császár megint átokkal sujtotta és számkivetésre itélte. Nemsokára azonban testvérének, Ernő herceg és más fejedelmek közbelépésére, visszakapta birtokait 1418., Aargau és néhány felkelt svájci város, mint Schaffhausen, kivételével. Az «üreszsebü» jelzőtől később megszabadult, amennyiben pénztárát a tiroli bányák kincseivel megtöltötte. A népmonda őt tartja az innsbrucki «arany tető» (goldenes Dachl) építőjének.
34. F. Ferdinánd Lipót, osztrák főherceg, Károly főherceg és nasszau-weilburgi Henriette hercegnő fia, szül. 1821 máj. 14., megh. Velencében 1847 okt. 5. Mint tengerészeti kapitány részt vett a londoni négyes szövetség részéről Sziria ellen indított expedicióban s Beirut mellett tünt ki. Saját naszádján beutazta azután a Földközi-tengert s Angliába is ellátogatott. I. Ferenc József altengernagygyá nevezte ki. V. ö. Bergmann, Erzherzog F. von Österreich und sein Anteil am Kriegszug in Syrien im Jahr 1840 (Bécs 1857).
35. F. Mária Albrecht Vilmos Károly, osztrák főherceg, m. kir. herceg. Károly Ferdinánd főherceg fia, szül. Gross-Seelowitzban, Brünn mellett, 1856 jun. 4. 1871. belépett a tiroli császári vadászezredbe s 1873. főhadnagy, 1879. pedig már ezredes lett. Mint ilyen a 13. gyalogezred helyettes parancsnokává és az 52. gyalogezred tulajdonosává lett. 1886. tábornokká, 1889 pedig altábornagygyá léptették elő. 1886. a Pozsonyban állomásozó 14. gyalog hadosztálynak, 1889. az ötödik hadtestnek parancsnokává tették, 1893. pedig táborszernagygyá léptették elő. Az 52. sz. magyar gyalogezrednek tulajdonosa. 1893 szept. 3. Vilmos német császár magyarországi utja alkalmából Mohácson maga értesítette F.-t, hogy kinevezte a 48. porosz gyalogezred tulajdonosává. 1893 nov. 12. megkapta a Szent-István-rend nagy keresztjét. F. főherceg nagybátyjának, Albrecht főhercegnek kegyét birja és ma-holnap annak utódjául van kiszemelve. 1878 okt. 8. Izabellát, Croy-Dülmen hercegnőt (szül. 1856 febr. 27.) vette nőül Hermitage kastélyban, aki nyolc leánynyal örvendeztette őt meg, kik közül az egyik meghalt. A Pozsonyban a volt Grassalkovich-palotában székelő főhercegi család közkedveltségnek örvend.
36. F. (I.), a Győztes F., pfalzi választó-fejedelem, kit sokan Gonosz Frigyes-nek neveztek, III. Lajos választó-fejedelem fia; szül. 1425 aug. 1., megh. 1476 dec. 12. Atyja halála után (1439) több országrész ő reá szállott, ő azonban ezeket önként bátyjára, IV. Lajos választó-fejedelemre ruházta át. Ennek halála után (1449) Fülöp kiskoru unokaöcscsének gyámja és az ország kormányzója lőn. 1452. a rendek választó-fejedelemmé választották, még pedig oly föltétel mellett, hogy Fülöp gyámfiát örökbe fogadja s utódjául rendeli. III. Frigyes császár azonban tiltakozott ez ellen, mire Felső-Pfalz városai tőle elszakadtak. Frigyes azonban fegyverrel kezében kényszerítette a városokat a meghódolásra (1454). Később a császár átokkal sujtotta, mivel Nasszaui Adolf érsek ellenében a letett mainzi érseknek, Detrének fogta pártját. Ebben az u. n. pfalzi háboruban azonban F. fényes diadalt aratott ellenfelein és Seckenheim mellett (1462 jun. 30.) az ellenséges vezéreket, würtembergi Ulrikot, bádeni Károlyt és György metzi püspököt elfogta, kiket csak roppant váltságdij és területátengedés árán bocsátott ismét szabadon. A császárral ugyan nem békült ki, de azért bántatlanul megmaradt az elfoglalt országrészek birtokában. 1472. nőül vette Dett Klárát, kit Dettingen néven nemesi rangra emelt, s kitől két fia született: Frigyes és Lajos. Ez utóbbi a Löwenstein-Wertheim hercegek őse lőn. F.-t unokaöcscse, Őszinte Fülöp, követte a trónon. V. ö. Kremer, Geschichte des Kurfürsten F. I. von der Pfalz (Mannh. 1766, 2 köt.); Menzel K., Kurfürst F. der Siegreiche von der Pfalz (Münch. 1861); Wassmannsdroff, Die Erziehung Friedrichs des Siegreichen von der Pfalz, aus Behaims Reimchronik mitgeteilt (Heidelber 1886).
37. F. (II.), a Bölcs, pfalzi választó-fejedelem, Fülöp választó-fejedelem negyedik fia, szül. 1482., megh. 1556. Mint Szép Fülöp barátja a Habsburgok politikáját szolgálta; hüséges szolgálatait azonban nem hálálták meg, a mennyiben mint kérőt kikosarazták. 1544. kezdett uralkodni. Érdekes életrajzát, a XVI. sz.-nak kitünő korrajzát, titkára Leodius Hubertus Tamás irta meg. Megjel. Frankfurtban 1624., Annales de vita et rebus gestis Friderici II. electoris palatini c. alatt. Hive volt a reformációnak, gyermekeket nem hagyott hátra.
38. F. (III.), az Istenfélő, pfalzi választó-fejedelem, II. János pfalz-simmerni grófnak fia, szül. Simmernben 1515 febr. 14-én, meghalt 1576 okt. 26. 1537. nőül vette Máriát, Kázmér kulmbachi őrgrófnak leányát s nagyszámu családjával igen szegényesen kellett élnie, mignem 1559 február 12-én a gyermektelen Ottó Henrik halála után, pfalzi választó-fejedelemmé lett. Elszántan állott protestáns hitsorsosainak pártjára s a heidelbergi káté szerkesztésére döntő befolyást gyakorolt. Pfalz lakói követték urokat, amit a német lutheránusok rossz szemmel néztek. Az augsburgi birodalmi gyülésen 1566., amelyen a rendek az 1555. kimondott türelmi elvet csak a lutheránusokra akarták alkalmazni, nyiltan sorompóba lépett a kálvinisták érdekében. Összeköttetésben állott az angol, francia és németalföldi protestánsokkal s tanácscsal és tettel támogatta a francia hugenottákat (1562, 1567, 1568) és a németalföldi felkelőket is. Nagy gondot fordított a heidelbergi egyetemnek és általában országa egyházi és iskolai ügyének felvirágoztatására. Agg korát családi viszályok keserítették el. V. ö. Kluckhohn, Briefe Friedrichs des Frommen, Kurfürsten von der Pfalz (Braunschw. 1868-72, 2 köt.); F. der Fromme, der Schützer d. reformierten Kirche (Nördlingen 1878).
39. F. (IV.), pfalzi választó-fejedelem, az előbbinek unokája s IV. Lajosnak fia, szül. Ambergben 1574 márc. 5., megh. 1610 szept. 19. Atyjának halálakor (1583 okt. 12.) még kiskoru volt, amiért 1592-ig János Kázmér nagybátyjának gyámsága alatt állott. IV. F. is a protestáns vallás leglelkesebb előharcosai közé tartozott, mig a habsburgi katolikus párt iránt heves ellenszenvvel viseltetett. Résztvett a kölni (1583) és strasszburgi (1592) zavarokban s összeköttetésben állott béarni Henrikkel (a későbbi IV. Henrik francia királylyal); ismételt kisérleteket tett egy protestáns unio létesítésére. Az unio eszméje 1603. közel volt már megvalósulásához (tényleg csak 1608 május 14. jött létre), amidőn F., bizván IV. Henrik segélyében, maga állott annak élére. A nagy (30 éves) háboru kitörését azonban egyikük sem élte meg.
40. F. (V.), pfalzi választó-fejedelem s Csehország királya, az előbbinek és Luiza Juliának, nasszau-orániai hercegnőnek fia, szül. Ambergben 1596 aug. 26., megh. Mainzban 1632 nov. 29-én. 1610-1615-ig IV. János zweibrückeni pfalzi gróf gyámsága alatt állott. 1613. nőül vette Erzsébetet, I. Stuart Jakab angol király leányát és 1615. kezdett uralkodni. Rövid idő alatt a prot. unio feje lett és ezen körülménynek köszönhette, hogy a fölkelő cseh rendek 1619. majdnem egyhangulag őt választották meg II. Ferdinánd helyett királyuknak. F. nejének és nagybátyjának biztatására engedett a meghivásnak és Prágában 1619 nov. 4. megkoronáztatta magát. Uralma azonban mindenképpen szerencsétlennek mondható és oly rövid ideig tartott, hogy F.-t utóbb «téli király»-nak gunyolták. Tilly meg Pappenheim katonái a Prága melletti Fehérhegyen 1620 nov. 8. vivott csatában F.-nek hadait széjjelverték. A «téli király» családostul földönfutóvá lett és Hollandiába menekült, hol apósától is cserben hagyatva, teljesen koldusbotra jutott. 1621. Ferdinánd birodalmi átokkal sujtotta, országát és méltóságát pedig bajor Miksa hercegnek adományozta (1623). Fia azonban utóbb (1648) visszanyerte (örökös) családi birtokait a választói méltósággal együtt. V. ö. Lipovski, F. V. (Münch. 1824); Gindely, Gesch. des 30-jährigen Kriegs (I-IV.); Häusser, Gesch. der Pfalz (II. köt.); Krebs, Die Schlacht am Weissen Berge (1879).
41. F. (I.), Poroszország első királya, ki mint brandenburgi választó-fejedelem III. F. nevet viselt, a Nagy választó-fejedelemnek és első nejének. orániai Luiza Henriette-nek fia. Szül. Königsbergben 1657 jul. 11., meghalt 1713 febr. 25. A testileg és szellemileg gyenge s beteges fiuval atyja keveset törődött, de annál inkább fáradozott nevelésével az idősebb Schwerin és Dankelmann Eberhard. Károly Emil bátyjának 1674 december 7-én bekövetkezett halála folytán ő lett ugyan a trónörökös, atyja azonban most is távol tartá őt a politikai ügyektől. Mellőztetését a gyanakvó ifju annyira szivére vette, hogy 1687. Casselbe menekült s az atyai végrendelet és a schwiebusi kerület ügyében I. Lipót császárral titkon szerződést kötött. Egy évvel később, 1688 máj. 9. a trónra került. Roppant költséggel tartott seregei egy s ugyanazon időben Németalföldön, Olaszországban és Magyarországon harcoltak I. Lipót érdekében, ő maga pedig a Rajna mentén küzdött a császár zászlaja alatt (Bonn bevétele 1689 okt. 12.). Hálára vagy elismerésre azonban sokáig hiába várt. Végre F. 1700 nov. 16. szerződésszerüleg arra kötelezte magát, hogy a királyi cim fejében országának összes hadierejét és teljes befolyását a Habsburgok föltétlen rendelkezésére bocsátja. Erre aztán Lipót császár engedelmével 1701 jan. 18. Königsbergben az «Ur asztaláról» vette a koronát, melylyel sajátkezüleg Poroszország királyává koronázta. (Megjegyzendő, hogy a tulajdonképeni Poroszország , Preussen, az uj királyság magva, nem tartozott a német birodalomhoz.) E naptól kezdve még többet költött pompára és fényüzésre, igaz, nem kizárólag hiuságának kielégítése, hanem népe öntudatának emelése végett is. Hozzájárult még ahhoz, hogy szerződése értelmében a spanyol örökösödési háboruban tizenkét esztendeig nagyszámu hadsereggel (1709 p. 30 ezer emberrel) kellett támogatnia császárját. Az óriási hadiköltség és az udvar pazarlása miatt kevés történhetett az ország anyagi és szellemi jólétének előmozdítása érdekében. Közhasznu intézet ugyan több keletkezett alatta, ugymint a hallei egyetem, a hallei árvaház, a berlini képzőművészeti akadémia (1696) és Leibnitz közremüködésével a berlini tudós társaság (1700); ezek az intézetek azonban a csekély alaptőke folytán tengésre voltak kárhoztatva. A művészeteket is pártfogolta; parancsára alkotta Schlüter a Zeughaust és a várpalotát. Valamint atyja, a Nagy választó-fejedelem, ugy F. is pártfogója volt az üldözött protestánsoknak és országában számos hugenottának és pfalzi számüzöttnek biztosított menedékhelyet. Vétel utján szerezte meg Quedlinburgot és a tecklenburgi grófságot, az orániai örökségből pedig Lingent és Mörst-et; de viszont potom áron adott el számos korona-birtokot. Az ország pénzügye válságos helyzetbe került, különösen Dankelmann elbocsátása óta (1697). Ez időtől fogva hizelgő udvaroncok (Kolb gróf, Wittgenstein gróf) befolyása döntött az udvarban, akik uralkodójukat esztelen pazarlásokra csábították s az ország jövedelmét hallatlan adók és monopoliumok által évi 4 1/2 millió tallérra felhajtották. És mig maguk e kolomposok nagy vagyonra tettek szert, addig a szegény ország és a király a bukás szélére jutott. F. háromszor nősült: 1-ső neje Erzsébet, hessen-kasseli hercegnő volt (1679-1683), kinek Luiza nevü leánykája Frigyes kasseli tartománygrófnak (a későbbi svéd királynak) neje lett. 2-ik neje a nagy műveltségü hannoverai Zsófia Sarolta (1684-1705), I. Frigyes Vilmos királynak anyja és Leibnitz barátnéja volt. 1708. egy mecklenburgi hercegnőt vett nőül, akin azonban utóbb a vallási fanatizmus és üldözési mánia vett erőt.
42. F. (II.), a Nagy, porosz király, Frigyes Vilmos (l. o.) porosz királynak és Zsófia Dorottya királynőnek fia, szül. Berlinben 1712 jan. 24., megh. Sanssouciban 1786 aug. 7. Atyja magához hasonló fejedelmet akart belőle nevelni. Azt akarta, hogy fiából jó katona, jó gazda s jó keresztény váljék és szigoruan követendő nevelési tervet kötött a nevelők lelkére. Az elméleti oktatásra csak kevés idő jutott, az irodalmak pedig, a klasszikus épp ugy, mint a modern irodalmak, végképp kiszorultak belőle. F. kezdetben egyik feladatra sem mutatott valami nagy hajlamot és a szigoru tilalom dacára a francia irodalomban és a zenében gyönyörködött. Midőn atyja ennek nyomára jutott és arról is értesült, hogy könnyelmü fia adósságokba verte magát, roppant felháborodott és rendkivüli szigorral éreztette F.-sel sujtó kezét. Nemsokára komolyabb viszály is támadt apa és fiu között. F. anyja ugyanis unokahugával, Amáliával (II. György angol király leányával) szerette volna összeházasítani és F.-nek nagyon is inyére volt ez a terv, mivel azt remélte, hogy mint az angol király hannoverai helytartója majd független állásra fog szert tehetni. Atyja azonban politikai okoból ellenzte ezt a házasságot és vak dühében annyira ment, hogy F.-t idegenek jelenlétében is elpáholta és ezt még azzal is tetőzte, hogy fiát gyávának nevezte. A királyfi erre elkeseredésében Angliába akart menekülni (1730); terve azonban nem sikerült: Katte barátjához intézett bizalmas levelét lefoglalták és őt magát utközben, a Rajnánál elfogták. A dühöngő király erre a legbrutálisabb módon bánt fiával, haditörvényszék elé állította, melynek meghagyta, hogy F.-t mint szökevényt a legszigorubban megbüntesse. Régente azt beszélték, hogy F.-t ki is akarta végeztetni. Tényleg azonban csak az örökösödésből akarta őt kizárni, mert «ilyen emberre» nem akarta országát és hatalmát hagyni. Ámde a haditörvényszék vonakodott itéletet hozni, idegen fejedelmek pedig, nevezetesen VI. Károly császár, közbenjártak és igy Frigyes Vilmos beérte azzal, hogy fia szeme előtt lefejeztette annak jó barátját, Kattet, F.-t pedig Küstrinbe küldötte szigoru fogságba. E borzasztó eset döntő befolyással volt F. életére. A küstrini gazdászati katonai irodában Hille tanácsos vezetése alatt komolyan és buzgósággal látott hozzá a munkához. Megismerkedett a porosz közigazgatással és pénzügygyel, minek később nagy hasznát vette. 1733. atyja parancsára Erzsébet braunschweigi hercegnőt vette nőül, miáltal némiképen kiengesztelte atyját, ki őt azután a Neu-Ruppinban állomásozó gyalogezred parancsnokává nevezte ki s Rheinsberg uradalmával ajándékozta meg. E kastélyban tölté a trónörökös életének legboldogabb napjait, szellemes barátok körében élve s Voltaire-rel levelezve és irodalommal, különösen bölcsészettel és zenével foglalkozva. Itt irta az «Antimachiavel, ou Examen du prince de Machieval» c. művét is (franciául, mint minden egyéb munkáját), melyben kiméletlen itéletet mondott a firenzei államférfiu és tanai fölött, noha egész uralkodása tanusítja, hogy szellemi rokona volt.
Midőn F. 1740 május 31. trónra lépett, ifjukora virágában állott és égett a vágytól, hogy magasztos eszméktől áthatva, Európának bemutathassa magát. Ama nagy eszmék, melyeket az angol (Locke) és francia irók (Voltaire) hangoztattak, F. lelkében bizonyos mértékben visszhangra találtak. Ő volt az első fejedelem, aki az állami, vallási és társadalmi élet terén korszerü reformokat léptetett életbe; ő volt az első, aki maga hirdette, hogy a fejedelem kötelessége népe jólétéről hivatásszerüen gondoskodni, népe bajait elhárítani s annak sérelmeit orvosolni. F. szemei előtt az állam mindenhatósága lebegett; a saját hatalmát kevesebbre becsülta és önmagát, mint a felvilágosodott abszolutizmus hive, csakis az állam első felelős szolgájának tartotta. Jogait nem osztotta meg senkivel és alattvalóit engedelmességre és teljes odaadásra kötelezte. Szakadatlanul fáradozik hivatásában, maga intéz el mindent, mindennel maga törődik, a legcsekélyebb folyamodványokat is maga intézi el; országában, más szóval, tudta nélkül fontosabb dolog nem történhetett.
Eleinte Poroszországnak a jülich-klevei örökségre való igényeit óhajtotta érvényesíteni, midőn VI. Károlynak 1740 okt. 20. halála más gondolatokra terelte. Attól tartván, hogy Franciaország nem fogja tétlenül nézni, mint gyökerezik meg a porosz hatalom a Rajna mellékén: a protestáns és az osztrák kormánynyal elégületlen Sziléziára vetette szemeit és a külügyi helyzet nagyon is kedvezett tervének. Ausztria bukása szélén állott, a bajor és a szász választó-fejedelem, valamint a spanyol király Mária Terézia egész örökére, a szárd király pedig Milanóra tartott igényt. F., aki előtt Ausztriának zilált pénzügye és hadi erejének Szavojai Jenő elhunyta óta fokozatos hanyatlása nem volt titok, e válságos helyzetben Gotter követe által, Szilézia egy részének átengedése fejében, véd- és dacszövetséget ajánlott föl a mindenfelől veszélyektől környezett ifju osztrák és magyar fejedelemnőnek. A bécsi udvar, nevezetesen Bartenstein, ki a kis és protestáns Poroszországot a tradicionális lenézésben részesíté, fölháborodással utasította vissza F. ajánlatát, mire a porosz király 1740 dec. a védtelen Sziléziát ugyszólván kardcsapás nélkül megszállotta, az ország fölmentésére elősiető osztrákokat pedig Mollwitz (1741 ápr. 10.) és Chotusitz (1742 máj. 17.) mellett visszaverte. Mária Terézia, hogy többi ellenfele ellen szabad kezet nyerjen, a berlini békében (1742 jun. 28.) F.-nek engedé át Sziléziát (I. sziléziai háboru).
F. azonban ezentul is éber szemmel kisérte társainak Mária Terézia ellen folytatott háboruit és midőn látta, hogy az 1741. pozsonyi rendek által lelkesen felajánlott magyar ezredek a bajorokat s a franciákat Csehországból kiszorítják, Nádasdy pedig a VII. Károly néven császárnak megválasztott bajor választó-fejedelmet futamítja és Münchenben Mária Teréziát kiáltja ki bajor fejedelemmé: a franciákkal szövetséget kötött és 1744 augusztusban mint a «császárnak és a német szabadságnak védője» (tényleg azonban Szilézia biztosítása végett) Csehországba tört (II. sziléziai háboru). E közben F. majdnem válságos helyzetbe került: Ausztria Szászországgal kibékült és a tulnyomó osztrák s magyar hadak a poroszokat Prágából meg Csehországból tél idején kizavarták. VII. Károly (császár) is meghalt, fia pedig és a többi német fejedelem kibékült Mária Teréziával. Hadi szerencséje azonban most sem hagyta el F.-t és a hohenfriedbergi (jun. 4.), soori (szept. 30.) és kesselsdorfi (dec. 15.) véres győzelmekkel ujra biztosította Szilézia birtokát (drezdai béke 1745 dec. 25.) Miután az osztrák örökösödési háboru 1748. az aacheni békekötéssel véget ért és valamennyi nagyhatalom a Pragmatika Szankciót elismerte, Mária Terézia és minisztere, Kaunitz, azonnal Szilézia visszaszerzésére gondoltak. És Kaunitznak csakugyan sikerült nemcsak Orosz- és Svédországot (Erzsébet cárnőt), hanem még - 200 év óta először - a francia Bourbonokat (XV. Lajost) is megnyerni F. ellen. A szövetség célja a nagy hatalomra emelkedett porosz király teljes megaláztatása s birodalmának megnyirbálása volt. F. csakis Angliára számíthatott, melynek minisztere, Pitt, aki Hannoverát a franciáktól féltette, F.-nek háboru esetén csakugyan évi 500 ezer font sterlinget biztosított hadi segély fejében.
Az aránytalan küzdelmet (7 éves háboru, 1756-1763-ig) F. kezdte meg. Mihelyest az ellene szőtt tervekről egy megvesztegetett szász hivatalnok utján értesült, megelőzte még teljesen el nem készült ellenfeleit, 1756 aug. Szászországban termett, ahonnan Csehországon és Morvaországon át Bécsig tervezett előnyomulni. Reményei azonban csak részben valósultak meg. A Pirna melletti táborban összpontosított szász sereg föltartóztatta őt utjában s jóllehet, hogy a szászok segítségére siető osztrákokat Lobositznál (okt. 1.) megverte s (okt. 16.) a szász sereget megadásra kényszerítette, a hadjárat folytatását és Morvaországba való áthelyezését mégis a jövő tavaszra kellett halasztania. 1757 május 6. győzelmet vivott ki Prága mellett, jun. 18. azonban Kolinnál (Dauntól) teljes vereséget szenvedett. Időközben a többi szövetséges is megérkezett a porosz határra s a mindenfelől szorongatott F. csak némi angol-hannoverai, hessen-kasseli és braunschweigi segédcsapatokra számíthatott. E válságos időben mutatta meg igazán bámulatos hadvezéri lángelméjét. Nov. 5. Rossbachnál verte meg a franciákat, dec. 5-én pedig Leuthen mellett vivott ki dicsőséget, ahol az osztrák Laudon fölött a «ferde csatarend» alkalmazása által aratott diadalt. 1758. még egyszer lépett föl támadólag és Morvaországba tört; de az olmützi kudarc után védelmi harcra kellett szorítkoznia s a hochkirchi (október 14.) és kunersdorfi (1759 aug. 12.) vereségek már-már kétségbe ejték olyannyira, hogy öngyilkosságra gondolt. 1760. azonban megfordult a kocka és ujra fényes győzelmeket aratott Liegnitz (aug. 15.) és Torgau (nov. 3.) mellett, Laudon és Daun fölött; Hadik huszárjai ellenben Berlint sarcolták meg. 1761. ujra kimerült ereje s bukása biztosnak látszott. Országainak nagyobb része az ellenség kezében volt s ő maga sem kellő sereggel, sem pénzzel már nem rendelkezett, Pitt bukásával pedig Anglia beszüntette a segédpénzek fizetését. E kétségbeejtő helyzetből Erzsébet cárnő 1762 jan. történt halála és III. Péter cár trónralépése mentette meg. Péter, nemcsak hogy békét kötött F.-sel, hanem 20000 emberből álló segédhadat is bocsátott F. rendelkezésére. És ámbár a meggyilkolt Péter utóda, Katalin cárnő ujra a szövetségesekhez csatlakozott, mégis sikerült F.-nek a parancs nélkül maradt tétlenül veszteglő oroszok szeme láttára Daunt Burkersdorfnál legyőznie (jul.). Erre a svédek és 1762 végén a franciák is visszaléptek a koaliciótól és mivel Mária Terézia is már békére hajlott, létrejött a hubertsburgi békekötés (1763 február 15.), melyben Ausztria Sziléziáról véglegesen lemondott; F. pedig azt igérte, hogy a császárválasztás alkalmával Mária Terézia fiára, Józsefre fog szavazni.
Poroszország e hétéves, egyenlőtlen küzdelemben hősiesen megállotta helyét; igaz, hogy ezer meg ezer sebből vérzett, de nagyhatalmi állása biztosítva volt. F. ekkor területnagyobbbítás és szövetséges után nézett és 1772. Katalin cárnővel az önmagával meghasonlott zilált Lengyelország feldarabolásához fogott, mihez, bár nem szivesen, Mária Terézia is hozzájárult. E fölosztás révén F. nyugoti Poroszországnak (Danzig és Thorn kivételével) és a Netze-kerületnek jutott birtokába. 1778. még egyszer hadat indított, az ugynevezett bajor örökösödési háborut (l. o.) nem akarván megengedni, hogy Ausztria Bajorországot megszerezhesse. II. József császár később Bajorországért az osztrák Németalföldet kinálta, Károly Tiavadar már bele is egyezett e cserébe, csakhogy F. ezuttal is meghiusította Ausztria törekvéseit s hogy hasonló tervezgetéseknek egyszer s mindenkorra véget vessen, megalakította az u. n. német fejedelmi szövetséget (Deutscher Fürstenbund, 1785, V. ö. Pallas N. Lex. VI. 775. l.) Hogy kivivott állását és befolyását biztosítsa, továbbra is folytonosan szaporította hadseregét, mely uralkodásának végén 200 ezer főből állott. Csapatai fölött gyakran tartott szemlét s ez alkalommal, valamint a hadgyakorlatokkor, képtelen és ügyetlen tábornokok irányában kiméletlen szigoruságot tanusított. A tisztikarral szemben, melyet ugyszólván a nemességből egészített ki, magas igényeket támaszott, de viszont elsőbbségben részesítette a többi társadalmi osztálylyal szemben, emelte önérzetét és testületi szellemét. A tarkabarka elemekből toborzott legénységet szigoru fegyelemben tartotta. A hadsereg föntartása, takarékossága mellett is, az állami bevételek legnagyobb részét felemésztette. Az adó sulyos teherként nehezedett a népre s hogy minél több adót szedhessen, gyarmatokat létesített, telepítvényeseket honosított országaiba, kiszáríttatta az Odera menti mocsarakat. Könnyített a pórok helyzetén, inségén, nyomorán s megvédte őket, tehetsége szerint, az urak erőszakossága ellen; de a jobbágyságot magát a nemességre való tekintetből még sem merte eltörölni. Buzgón fáradozott uj iparágak és kereskedelmi kenyérkereseti módok előteremtésén; előmozdította a cukorgyártást, a gyapotfonást és szövést, a kőedénygyártást, a selyemszövést stb.
Hogy az okszerü gazdálkodás elveit jobban megismertesse népével, utasítást dolgoztatott ki s azt 1756 ápril 23-iki rendeletképen kihirdette. E rendelet vonatkozik a talaj előkészítésére, a rétekre, a kertekre, a marha- és lótenyésztésre. Az angolországi gazdálkodásnak, a mesterséges takarmánytermelésnek s istállózásnak Frigyes király nagy barátja volt s a burgonyatermelést, ahol kellett, erőszakkal terjesztette.A lótenyésztést jó mének beszerzésével mozdította elő, a szarvasmarhatenyésztés javításán is fáradozott, de különösen sokat köszön neki Poroszország a finom juhok terjesztéseért; már 1748. hozatott Spanyolországból 10 drb merino-kost, mit többször ismételt. 1784. a marokkói császártól kieszközölt engedélylyel Berberországból hozatott 600 drb juhot, de mert azok be nem váltak, 1786. Andaluziából ismét 350 drb juhot szerzett. A mesterséges haltenyésztés, a méhészet, a selyemhernyó- s a baromfitenyésztés sem kerülte el figyelmét; a kertészetet, a gyümölcstermesztést s a szőllőmivelést is támogatta; mindezek mellett pedig azon férfiakat, kik a mezőgazdaság előrehaladásán gyakorlati vagy irodalmi uton lendítettek, kiváló kegyeiben részesítette. A kereskedelem előmozdítására felállítá Berlinben a bankot és az ugynevezett Seehandlungot. Egyszóval a kereskedelem, ipar és földmivelés előmozdítására, husz év alatt (1763-1783.) 40 millió tallért fordított. De másrészt félrevezetve a merkantil rendszer elmélete által, magas védvámokat vetett ki a külföldi élelmi szerek és iparcikkek behozatalára, monopolizálta a dohányt, a sót és a kávét és mindezek kezelését és ellenőrzését, nemkülönben a közvetett adók behajtását az ugyn. régiere bizta, mely hivatal francia tisztviselőket alkalmazott, a mi azt kivált a kávé-monopol miatt zugolódó nép szemében még gyülöletesebbé tette. A védvámpolitikával szoros kapcsolatban drákói szigorral sujtotta a csempészést és idevonatkozó intézkedéseiből az állami pénztár csakugyan nagy hasznot merített. Feljegyzésre méltó, hogy a király Sziléziában és Nyug.-Poroszországban a nemességet is kötelezte a közvetett adók megfizetésére. Nagy gondot fordított az igazságszolgálatásra s legfőbb kötelességének tartotta a szegényeket és elnyomottakat bárminemü erőszak ellen megvédeni. A legutolsó alattvalójának jogát is megbecsülte, de viszont olykor-olykor tulságos bizalmatlansággal viselkedett az előkelők s a birák irányában, a mi aztán igazságtalanságra s erőszakosságra ragadta őt (V. ö. Pallas N. Lex. Arnold 8 II. köt. 143. l.). 1747. megjelent az uj büntetőtörvénykönyv, a Codex Fridericianus (Cocceji műve), melyben más humánus intézkedéstől eltekintve, a kinpad alkalmazását eltiltotta. A porosz közjog kidolgozásával Carmer főkancellárját bizta meg, ki azonban e feladattal csak F. halála után készült el. Ez az Allgemeine Preussische Landrecht, az első német törvénykönyv, mely a józan értelmen alapuló természetjognak tekintetbe vételével készült és a német és római jogrendszert összeolvasztotta.
De a hadügy, a közigazgatás és a gazdaság mellett a nemzet szellemi érdekeit sem hanyagolta el. Az atyja által elüzött Wolfot visszahivta Halleba; átalában sokat tett a fölvilágosodás terjesztésére. Minden előitélettől menten, vallásos tekintetben a türelem előharcosa vala. Az én országaimban, szokta volt mondani, kiki saját tetszése szerint üdvözülhet. Mint francia mesterei, ugy ő is deista volt; meg volt ugyan győződve az Isten lételéről, de a pozitiv vallások iránt közönyt tanusított és tagadta a lélek halhatatlanságát. Fenkölt gondolkozásmódjáról tanuskodik többi között az Epitre au maréchal Keith c. művecskéjében kifejtett tétel, hogy az erényt önönbecse miatt és nem holmi jutalom reményében kell gyakorolnunk. Nem korlátozta a gondolkodás és lelkiismeret szabadságát, minek folytán Poroszország a fölvilágosodás főfészke és a kritikai bölcsészet és teologia bölcsője lett. Midőn a jezsuitákat Európa többi országaiból elüzték, ő befogadta őket országába. Midőn pedig Mária Terézia rosszul kezdett bánni a magyar protestánsokkal, F. felszólalt Bécsben érdekükben. Hogy a német irodalmat nem pártolta, ennek oka egyrészt magának a német irodalomnak s a német társadalmi és politikai műveltségnek akkori szégyenletes hátramaradásában, másrészt pedig a királynak neveltetésében rejlik: francia volt nyelvben és gondolkodásban s összes műveit is franciául irta. A német irodalomnak uralkodása utolsó éveiben való ujjászületése pedig már kikerülte figyelmét. F.-nek nem voltak gyermekei. Unokaöcscse, II. F. Vilmos követte őt a trónon. 1847. állították föl a Kisz által készített lovasszobrát Boroszlóban, 1877. pedig a Siemering kezétől alkotott marienburgi szobrot; legnagyszerübb emléke azonban a Rauch által készített berlini lovasszobor.
Művei közül megemlítendők: Considérations sur l'état du corps politique de l'Europe, melyben a fejedelmeknek szivére köti, hogy a néptől nyert hatalmat a nép boldogítására fordítsák. Hasonló gondolatok foglaltatnak a Miroir des princes (1744), a Mémoires pour servir a l'histoire de la maison de Brandenbourg (1751) s az Essai sur les formes du gouvernement et sur les devoirs des souverains (1777) c. műveiben is. Utóbbi művében magát a köztársasági államformát egészen jogosnak, az alkotmányos népképviseletet pedig igen üdvös és bölcs intézménynek mondja. Kiváló történeti művei közül megemlítendők: Histoire de la guerre se sept ans (Oeuvres IV. és V. kötet). Mémoires depuis la paix de Hubertsbourg (1763) jusqu' a la fin du partage de la Pologne (1778), az Oeuvres VI. kötetében; Mémoires de la guerre de 1778 (Oeuvres VI.); Histoire de mon temps. Ezt a munkát F. kétszer dolgozta át, 1746. és 1775. A munka leghitelesebb szövegét Posner adta ki, a Publikationen aus prussischen Staats-Archiven cimü gyüjteménynek IV. kötetében (1879); Réflexions sur les talents militaires et sur le caractere de Charles XII. Történeti műveit ujabban Frédéric le Grand, Oeuvres historiques choisies cim alatt adták ki (Lipcse 1873 stb.) Hadtörténeti műveit Merkens fordította le németre (Kriegswissenschaftliche Studien 2. kiad. 1891). Kettős végrendeletéről és egy eddig ismeretlen történeti mű vázlatáról Posner értekezett a Sybel-féle Histor. Zeitschriftban 1888. 60. kötet. Figyelemre méltó gazdag és tartalmas levelezése is, nevezetesen Henrik öcscsével, Voltaire-rel, Duhan de Jandun, d'Argens- és másokkal. Politikai levelezését a porosz akadémia megbizásából adják ki (Politische Korrespondenz. Szerkeszti Naudé, 1878 óta mostanáig 13 kötet); ugyszintén a Staatsschriften aus der Zeit Friedrichs d. Gr. c. oklevéltárt (1878-86, 2 köt.), a korabeli rendeleteket pedig egy legujabban megindított vállalatban gyüjtik össze: Acta Borussica. Denkmäler der preuss. Staatsverwaltung (1892. s köv.) Rokon vállalat a Krauske által szerkesztett Preussische Staatsschriften aus der Zeit F. d. Gr. (1892. s köv.). Költeményei: Oeuvres ou poésies diverses du philosophe de Sans-souci c. alatt még a király életében jelentek meg. Catt Henrik felolvasójával folytatott beszélgetéseit pedig Roser (1884) és Bischoff adták ki (németre is le vannak fordítva). Összes műveiből a berlini akadémia két diszkiadást rendezett (Berl. 1846-57, 31 köt.) Ujabban F. válogatott műveinek kettős német fordítása jelent meg: az egyik Merkenstől Würzburgban (1873 óta), a másik pedig Berlinben, 2 kötetben, 1874.
43. F. (III.), porosz király, l. Frigyes (31).
44. F. Keresztély Ágost, Slezvig-Holstein-Sonderburg-Augustenburg hercege, Keresztély hercegnek és Lujza nejének, (szül.) Daneskjold-Samsőe grófnőnek fia, szül. Augustenburg várában, Alsen szigetén, 1829 jul. 6., megh. Wiesbadenben 1880 jan. 14. Részt vett az 1848. kitört dán háboruban s 1849. ő vitte a frankfurti parlamentbe az Eckernförde mellett megsemmisített dán sorhajónak lobogoját. Elvégül azonban a dánok mégis elfoglalták a hercegségeket s ekkor számkivetésbe kellett mennie. Két esztendőt Bonnban töltött, hol az egyetemen előadásokat hallgatott, azután tiszt lett a porosz hadseregben, melynek kötelékéből azonban 1856. kilépett. VII. Frigyes hercegnek 1863 nov. 15. halálával proklamációt bocsátott ki, melyben IX. Keresztély dán királyt bitorlónak nyilvánította s mint «VIII. Frigyes herceg» Slezvig-Holsteinra vonatkozólag örökösödési jogait fentartotta. Az Elmshonban tartott népgyülés törvényes uralkodójának ismerte el. 1863. dec. 30. megjelent Kielben s átvette az uralkodást. De a német szövetség akadékoskodott, a porosz és osztrák hadcsapatok pedig (Bismarck terve szerint) oly gyorsan nyomultak be 1864. a hercegségekbe, hogy F. egyszerre csak elszigetelten találta magát. A prágai béke pdig a poroszok kezében hagyta a hercegségeket. F. tiltakozása még figyelmet sem keltett. Azóta a porosz udvarra neheztelve, Góthában élt, de a német-francia háboruiban a porosz trónörökös törzskarában mégis résztvett. 1856 szept. 11. elvette Adelheidot, Ernő Hohenlohe-Langenburg hercegnek leányát. Gyermekeik: Auguszta Viktória hercegnő, aki 1858 okt. 22. született és 1881 febr. 27. Vilmos porosz hercegnek, a jelenlegi német császárnak neje lett; Karolina Mathild, szül. 1860 jan. 25., 1885. óta Frigyes Ferdinánd Glücksburg hercegnek neje; Erbnő Günther, szül 1863 aug. 11.; Luiza Zsófia, szül. 1866 ápr. 8. és Feodora, szül. 1874 jul. 3.
45. F. nevet viselte a XI. és XII. sz.-ban valamennyi sváb herceg. Közük I. F., a Hohenstauf-család hatalmának alapítója, Büren F. fia. Ő építette a Staufen-hegyi hires várat, melytől az egész család nevét vette. Hive volt IV. Henrik német császárnak, kit a pápai párt és az ellenkirályok ellen fegyverével támogatott, de csak 1098. jutott a neki 20 évvel azelőtt adományozott sváb hercegség osztatlan birtokába. Megh. 1105. és az általa alapított lorchi kolostorban aluszsza örök álmát. II. F., az előbbinek fia. Midőn V. Henrik halála után a nagyok nem őt, hanem Szász Lothárt emelték a trónra, öcscsével, Konráddal együtt fegyvert fogott a Welf-párt és annak császára ellen. A harc 1135-ig tartott, amidőn a testvérek birtokaik megtartása alapján Lothárral kiegyezkedtek. Midőn azután Konrád került a császári trónra és a Welfek ütöttek pártot, F. hüségesen támogatta öcscsét ellenük. Megh. 1147. III. F., az előbbinek fia. L. I. v. Rőtszakállu Frigyes, német császár. IV. F., Konrád herceg fia, kinek unokabátyja, Rőtszakállu F. adományozta a sváb hercegséget. Megh. az olasz hadjárat közben, 1167. V. F., Rőtszakállu F. másodszülött fia, szül. 1168. Miután atyja a (III.) keresztes hadjáraton (1189) elhunyt, F. a német hadsereg romjait tovább vezette Antiochiáig és Akkóig, ahol 1911 jan. 20. pestis áldozatául esett. Őt tartották sokáig a német lovagrend alapítójának. V. ö. Staumalutlin, Gesch. Württembergs (I. 1882.); Röchricht, Gesch. des Kreuszugs Kaiser Friedrich I. (Beitr. zur Gesch. der Kreuszüge)
46. F. (I.), svéd király, Károly, Hessen-Kassel tartománygrófjának 3. fia, szül. Kasselben 1676 május 8., megh. 1751 ápril 5. Korán lépett angol katonai szolgálatba s a hesseni segédcsapatok élén a spanyolok ellen harcolt. 1715. nőül vette Ulrike Eleonorát, XII. Károly svéd királynak egyetlen nővérét, mire mint «főhadvezér» svéd szolgálatba lépett. XII. Károly halála után a svéd rendek királylyá választották (1720 ápr. 4.), azonban a királyi jogokat ez alkalommal lényegesen megszorították. 1721. megkötötte a nystadti békét, mely szerint Svédország Finnland kivételével, minden balti tartományáról lemondott. 1740. ujabb háboruba keveredett Oroszországgal, melyben a finn Kymengard veszett el (Äboi béke 1743). F. minden lehetőt megtett, hogy a szerencsétlen Svédországnak háboru ütötte sebeit behegeszsze; uralkodása alatt élénk kereskedelem folyt egész Európával, sőt Amerikával és Khinával is; alatta készült az uj polgári és büntető törvénykönyv s ő hagyta jóvá a stockholmi akadémia alapszabályait. Atyjának 1730. bekövetkezett halála után, Hessen-Kassel tartománygrófjává is lett; ez ország kormányzását azonban Vilmos öcscsére bizta. Miután gyermektelenül halt el, utódjává a svédek Adolf Frigyes Holstein-Gottorp hercegét választották.
47. F. (I.), a Harcias, szász választó-fejedelem, III. Szigoru Frigyes meisseni őrgrófnak és Henneberg Katalinnak fia, szül. Altenburgban 1369 márc. 29., megh. u. o. 1428 jan. 4. Atyjának 1381. bekövetkezett halála után, György és II. Vilmos öcscsével együtt, édes anyja gyámsága alatt uralkodott. - F. viharos korának egyik legvitézebb fejedelme volt. Midőn a husziták a prágai egyetemről a németérzelmü tanárokat elüzték, ezeket Lipcsébe hivta, hol nemsokára egyetemet is alapított. A huszita-háborukban Zsigmond császár egyik főtámasza volt és Brüxnél meg is verte a huszitákat, amiért a háládatos császár 1245. Budán ünnepiesen ő reá ruházta a szász választói méltóságot. Igy jutott a szász választói méltóság a Wettin-házra. Hadi költségeinek fedezésére a császár Brüx és Aussig városokat adta el neki zálogul. Később kevesebb siker kisérte zászlait; a nürnbergi bir. gyülés ugyanis nemigen törődött a háboruval és ez okból F. seregei Aussig mellett 1426. vereséget szenvedtek. Azt beszélik, hogy a bubánat vitte F.-t sirba. Neje braunschweigi Katalin négy fiut (Frigyes, Zsigmond, Henrik, Vilmos) és két leányt szült neki. V. ö. Horn, Lebens- u. Heldengesch. Friedrichs des Streitbaren (Lipcse 1733).
48. F. (II.), a Szelidlelkü, szász választó-fejedelem, az előbbinek elsőszülött fia, szül. 1411 aug. 22., megh. Lipcsében 1464 szept. 7. 1428. örökölte a választó-fejedelmi méltóságot s testvéreivel együtt birta a meisseni ház uradalmait, melyeket 1432-ig a husziták ellen kellett védenie, kik 1431. Tauss mellett hadát meg is verték. 1441. Senftenberget és Hoyerswerdát kapta, s Frigyes türingiai herceg halála után ujabb örökség szállott a Wettin-családra, csakhogy F. és öcscse, Vilmos, ez örökség miatt összevesztek. F.-t a Habsburgok támogatták, Vilmost a csehek; Türingia teljes elpusztítása után a testvérek Pfortában (1541 jan. 24.) kibékültek. Ez az áldatlan testvérháboru a Kaufungen-i Kunz által 1455. elkövetett szász hercegek elrablásának is volt előidézője. F. neje, Margit, III. Frigyes császár nővére volt. A választó-fejedelemségben Ernő fia követte.
49. F. (III.), a Bölcs, Szászország választó-fejedelme, Ernő választó-fejedelemnek fia, szül. Torgauban 1463 jan. 17., megh. 1525 máj. 5. Gondos nevelésben részesült s tanulmányai, valamint tudós férfiakkal való érintkezés által korához viszonyítva, ritka műveltséggel dicsekedett. A választó-fejedelmi méltóságot 1486. örökölte, a család országait azonban soha meg nem zavart egyetértésben testvérével, Állhatatos Jánossal együtt kormányozta. Miksa császár halála után (1519) őt is megkinálták a császári koronával, de ő maga helyett Károly spanyol királyt ajánlotta. Ő alapította a wittenbergai egyetemet s atyailag gondoskodott fölvirágoztatásáról. Meghivása folytán Luther és Melanchton is működtek e főiskolán, mely azután a hitujítás tüzhelyévé vált. Ő volt az, aki az V. Károly császártól 1521. átokkal sujtott Luthernek a Wartburgon menedékhelyet biztosított és aki különben is pártját fogta a reformátornak. Az uj hit terjedését sem akadályozta országában, maga azonban csak halálos ágyán vette föl az urvacsorát mindkét szin alatt. F. nőtlen maradt, Állhatatos János testvére követte az uralkodásban.
50. F. (II.), Szicilia királya, Aragoniai Péternek és Konstanciának, a hohenstaufi Manfréd leányának 3-ik fia. Megh. 1327. Szicilia kormányzója volt; de midőn bátyja Jakab, a sziciliai kormányról II. Anjou Károly javára lemondott volt, Szicilia lakói királyukká választották (1296). Koronáját nemcsak a nápolyi király, hanem VIII. Bonifácius pápa ellen is meg tudta védeni. A béke éveit országa sulyos sebeinek behegesztésére fordítá, előmozdította az ipart s féken tartotta a nyugtalankodó nemességet. VII. Henrik császárt hathatósan támogatta római utjában s fiát, Pétert, akit uralkodótársul fogadott, Beatrix-szel, a császár leányával jegyezte el.
51. F., a Békés, Türingia tartománygrófja, szül. 1385., megh. Weissenseeben 1440 máj. 4. Sokat kellett küzdenie tartománya birtokáért Harcias Frigyessel, s ennek fiaival. 1421. ő is csatlakozott a husziták elleni szövetséghez.
52. F. (I.) Vilmos Károly, Württemberg királya, a poroszok szolgálatában álló Frigyes Jenő, württembergi hercegnek (1732-1797) és brandenburg-schwedti Zsófia Dorottyának fia, szül. Treptowban, 1754 nov. 6., megh. Stuttgartban 1816 okt. 30. Lausanneban nevelkedett, 1777. porosz szolgálatba lépett s részt vett a bajor örökösödési háboruban. 1780. nőül vette Auguszta Karolina braunschweig-wolfenbütteli hercegnőt, aki azonban már 1788. elhalt. E házasságából származott I. Vilmos király, Pál herceg és Katalin hercegnő, aki Napoleon Jeromos vesztfáliai királynak neje lett. II. Katalin 1783. orosz-finnországi főkormányzójává nevezte ki F.-t, mely állásról azonban már 1787. lemondott. Miután atyja 1795. Württemberg kormányára jutott, F. fölvette a trónörökös cimet s 1796. szembeszállott a benyomuló franciákkal. Azonban a tulnyomó hatalom elől Ansbachba és innen Bécsbe kellett menekülnie. Bécsből Londonba költözött, ahol Sarolta hercegnőt, III. György királynak leányát vette nőül, kitől azonban nem voltak gyermekei. 1797. visszatért Stuttgartba s atyjának 1797 dec. 23. halála után elfoglalta Württemberg trónját. Kevéssel utóbb országát a győzedelmes franciák elfoglalták és roppantul megsarcolták. F. maga csak a lünevillei békekötés után (1801 máj. 13.) térhetett vissza országába, s 1802 máj. 20. Amiensben külön békeszerződést kötött azután Napoleonnal. A béke után a választó méltóságot kapta, a Rajna balpartján elveszett birtokaiért (Mömpelgard) pedig egyéb országrészekkel kárpótolták, melyeket F. Uj-Württemberg név alatt külön országgá egyesített. 1805. nyolc ezer emberrel kellett Napoleont Ausztria ellen segíteni, minek jutalmául a pozsonyi béke után ujonnan tetemes országrészeket nyert. 1806 jan. 1. fölvehette a királyi cimet. Zeppelin grófnak halálával (1801) szakított F. eddigi rendszerével s méltatlan udvaroncokra, mint p. a hirhedt Dillen grófra hallgatott. Napoleon példájára F. is korlátlan hatalomra tört; a kizsarolt népet semmibe sem vette és szeszélyes önkényét még a tanügy terén is, igy a tübingeni egyetemmel éreztette. Autokrata föllépésével a bécsi kongresszuson is imponált s egy talpalatnyi földet sem veszített; 1815 szept. 1. némi habozás után belépett a német szövetségbe.
