Kanál,
Kanál, fémből, fából, csontból, porcellánból v. üvegből készített folyadékmerítő eszköz, melyet a folyadék felvételére szolgáló homoru rész s ennek tartására való nyél alkot.
Őskori kanál.
A használat szerint megkülönböztetünk evő-, merítő-, olvasztó- (ólomolvasztó-) stb. kanalakat, melyeknek homoru része tojás-, ovoid- vagy gömbalaku. A fémkanalakat leginkább öntik. Igy a khinaezüst kanalak anyaga alpaka, melyet öntés és kellő módon való megtisztítás után galvános úton megezüstöznek. Az ónkanalakat két részből álló formába öntik. A vaskanalak nagy részét újabban lemezből sajtolják s azután megónozzák, a merítőkanalakat pedig zománcolni szokták. Az Érchegységben Schwarzenberg környékén a vaskanalakat 4-6 mm. vastag rudakból kovácsolják ki. A kovács először a K. homoru részéhez való lapot s ezután a nyelet kovácsolja ki, ire az elkészített darabok lapalaku részét homoru üllőn kerek talpu kalapácsokkal behorpasztják és a felesleges anyagot ollóval vágják le v. pedig lereszelik. Ennek megtörténte után a kanalakat sósavban lecsávázzák s ha róluk a reve teljesen levált, fürészporban megszárogatják és végül megónozzák. Az ónozott kanalak felszinét fényező kalapácsokkal egyengetik ki. A fakanalakat faragják, a szarukanalakat pedig ugy készítik, hogy a szaruból kivágott K.-alakot megmelegítik és famintákba sajtolják.
Használata visszanyulik az emberiség legrégibb korába, alakja a vad és művelt népeknél évezredek lefolyása alatt lényegileg ugyanaz maradt. Az őskorban agyagból készült, formája kis kagylóalaku csésze, melynek egyik oldalából nyél nő ki. A nyél rendesen sokkal rövidebb, mint a mai K. (L. az ábrát.) Hazai leleteink közül különösen a pilini, szihalmi és tószegi leletekből ismerünk ily kanalakat. Svájci leletekből, hol a tárgyak konzerválóbb rétegben feküdtek, ismerünk fakanalakat is, melyek szintén az újabb kőkorból erednek. Az asszirok vörösrézből készítették; az egyiptomiak fából faragott kanalat használtak, a nyelét emberi v. állati alakok díszítették; a görögöknél arany K. is fordul elő, jobbára azonban homorura formált kenyértészta szolgált K.-ként. Pompéjiben találtak bronz kanalakat is, amelyeknek egyenes nyelük van s v. egészen egyszerüek, v. lópatkó-alakban végződnek, csészéjük hegyes, ami abban leli magyarázatát, hogy a kanalat nem csupán folyadék merésére, hanem osztriga és egyéb kagylók fölbontására is használták. A középkorban a K. a misénél is használatos volt, a kehelyben a bort és a vizet K.-lal keverték meg és K.-lal szedték ki az ostyát az edényből. Az ilyen K. nyele rövid, csészéje lapos volt. A XIV. és XV. sz.-ban a francia és a burgundi udvarokban kezdődik a K.-lal való fényűzés; ötvösök, zománcolók és elefántcsontfaragók remekeltek a K. díszes előállításában, amelynek alakja azonban ekkor sem változott. A XVIII. sz.-tól kezdve divnak azon kanalak, melyeknek hajlított és lapátalakban végződő nyelük van.
