IV. SZÍN.
Én hetven évre jól emlékezem,
És az alatt láték elég iszonyt,
S rémes csodát: de e borzalmas éj mind
Csúffá tevé azt.
Jó apó! az ég |
Véres játék-szinére. Nézd, az óra
Nappalt mutat bár: éj-köd fojtogatja
A vándor fényt az égen. Szólj, az éj
Győzelme-é, vagy a nap szégyene:
Hogy vak sötét borúl a föld szinére,
Mikor világnak kén’ csókolni azt?
Természet-ellenes, csak úgy, mikép
E szörnyű vértett. Mult kedden, magas
Röptében, egy kevély sólyomra egy
Kuvik reá csapott s megölte.
A |
De bizonyos, – nemök legszebbjei,
Gyors telivérek, átváltozva bősz
Természetűekké: ólukból kitörtek,
És féktelen száguldtak, mintha pártot
Akartak voln’ az ember ellen ütni
Egymást falák föl, úgy hallom.
S igaz. |
Itt jő a jó Macduff.
Macduff jő.
No Sir, hogy áll |
Nem látod-é magad?
Kisült-e, kik tevék e rendkívüli
vérbűnt?
Azok, kiket Macbeth megölt.
Oh! szörnyű nap! S mi hasznot vártanak?
Meg voltak ám fogadva. A fiúk,
Malcolm s Donalbain, megszökének. Ez
Rájok nehéz gyanút vet.
Minden ily |
Mely elfecsérli önnön életerét!
– Így hát, valószínű, Macbethre száll
A trón.
Ki van nevezve, s Sconeba ment
A koronáztatásra.
Hát a Duncan |
Colme-Killbe vitték, |
Csontját is őrzi.
Elmégy Sconeba, Sir? |
Nem én, öcsém; én Fifeba mék’ haza.
Én elmegyek.
Jó! bár jó dolgokat |
Hogy új ruhánk szorosb lesz, mint az ó!
Isten velünk.
Apó, isten veled! |
S veled, s mindenkivel, ki oly csodát tesz,
Hogy rosszból jó, ellenségből barát lesz.