Episcopalismus
Episcopalismus, a kat. egyházjogban neve azon rendszernek, amely szerint Krisztus az öszszes egyházi hatalmat közvetlenül a püspöki karra, mint az apostolok uródaira ruházta volna, melynek még a pápa is alá van vetve. Ezért a közzsinaton egybegyült püspököknek a pápa fölé emelkedő hatalma és jogosítványai vannak. Eredete a XIV-ik sz.-ba nyulik, a midőn az avignoni fogságban levő pápákkal szemben az egyház helyzetének javítását az irodalomban a közzsinat föllépésétől várták, s ezt kezdik a pápákkal szemben a javítás keresztülvitelére jogosítottnak tanítani. A rendszer alapelve az, hogy a közzsinat a pápa felett áll. Ezen elv értelmében működik a pisai 1409. évi zsinat. A konstanci zsinat (1414-1418) 5-ik ülésében kimondja a zsinat felsőségét a pápa felett. Ismétli ezen elvet a bázeli (1431-1443) zsinat. A trienti zsinat elkerülte azon kérdés megoldását, hogy mily viszony áll fenn a pápa és püspökök között, habár gyakorlati eredményében a pápai hatalom fölénye érvényesül, mert nemcsak hogy számos, a zsinat feladatát képező tárgyat engedett át a zsinat a pápa elintézésének, milyen a katekizmus, a tiltott könyvek jegyzéke stb. hanem kifejezetten is fentartja a pápa azon jogát, hogy a zsinat fegyelmi határozatait megváltoztathassa. A vatikáni zsinat sem döntött az E. javára, mert a püspököket juriszdikció tekintetében egészen a pápa alá rendeli. Az E. Franciaországban az állam által is elfogadott rendszerként szerepelt, már VII. Károly az 1438. évi bourgesi pragmatica sanctióba felvette annak tételeit. S itt az E. a gallikanizmus egyik alakjává is lett. Franciaországon kivül főleg Zeger Bernard van Espen és Hontheim Miklós Justinus Febronius adoptálták az E. elveit. E rendszer tudományos képviselői közül még nagyobb szerepet játszott d' Ailly Péter, Gerson, a hires párisi kancellár, Cues Miklós s néhány német kanonista. Ma még Franciaországban sincsenek episzkopalisztikus irányu püspökök. Ami magát a kérdést illeti, tény az, hogy nem az dönt, vajjon közvetlenül Istentől veszik-e a püspökök a püspöki hatalmat, hanem az, hogy a tényleg létező püspöki hatalom csak a pápával való egységben gyakorolható, s csak ezen egységben álló püspököt illeti meg. Ezen egység pedig rendszerint - s majdnem kivétel nélkül - abban nyilvánul, hogy a püspök a pápától nyeri megerősítését.
A protestáns egyházban
az episzkopális rendszer annak tudományos igazolására lett felállítva, hogy az egyházi hatalom az egyes területek protestáns fejedelmeit illeti meg. A mint az 1555. évi ágostai vallásbéke az addigi püspöki juriszdikciót felfüggesztette, azt és a legfőbb püspök cimét a fejedelmek vették igénybe azon érveléssel, hogy a vallásügy elintézéseig a püspöki hatalom rájuk ment át ideiglenesen. Más nézet szerint a püspöki juriszdikció már eredetileg az egyházközségeket, a hiveket s ezek képviseletében a fejedelmeket illette, s a püspökök azt csak bitorolták, s azért az csak eredeti forrására megy vissza. Az episzkopális rendszer szerint a fejedelmek, mint legfőbb püspökök, alárendelt hivatalok, konszisztoriumok, egyháztanácsok utján gyakorolják ezen jogokat. Igy p. Württembergben a konszisztorium és zsinat intézi ezen ágostai hitvallásu evangelikus egyházi ügyeket. Erdélyben is megvolt a konszisztorialis rendszer, mert Erdélynek protestans fejedelmei voltak.
