Titus Flavius Vespasianus
Titus Flavius Vespasianus Vespasianus császár idősebbik fia, aki, mint apja, szintén a Titus Flavius Vespasianus nevet viselte, de akit általában Titus néven szoktak emlegetni. Kr. u. 41-ben született és apja rangja után Claudius és Nero udvarában nevelkedett. A tehetséges ifjú először Germániában szolgált, majd apja parancsnoksága alatt Britanniában harcolt. Elkísérte apját Júdeába is, ahol apja császárrá való kikiáltása után ő fejezte be 70-ben Jeruzsálem elfoglalásával a zsidó háborút.
Titus először megadásra szólította fel Jeruzsálemet és aki elhagyta a várost, annak megkegyelmezett. A lázadó vezérek, János és Simon azonban megakadályozták a zsidók kiszökdösését. Az ostrom során a menekülőket elrettentő példaként a város körül keresztre feszítették, volt olyan nap, hogy 500-at. Úgy, hogy végül már nem volt hely a keresztnek - írja Josephus Flavius: A zsidó háború c. művében (V. 11.1). Josephus szerint az egész háborúban ejtett hadifoglyok száma 97 000 volt, az ostrom alatt pedig 1 100 000 ember pusztult el, a legtöbb született zsidó volt, de nem jeruzsálemiek (V. 9.4).
Titus római diadalmenetének az emlékét ma is őrzi a diadalíve, amelyen a zsidó foglyok és a templomi kincsek is láthatók. Ebben az időben Titus tobzódó élete miatt nem volt népszerű. Apja mégis maga mellé vette uralkodótársul és megtette a testőrség főparancsnokának. S amikor 79-ben hivatalosan is trónra lépett, mindenkit félelem töltött el. De ő szakított Berenikével, a zsidó királynéval, új barátokat választott és igen jól, nagylelkűen uralkodott. Új melegvízű fürdőt építtetett és befejezte az apja által elkezdett amfiteátrum építését. Tőle származik a mondás, ha egy nap nem tudott jót cselekedni: amici, diem perdidi! (»Barátaim, elvesztettem a napot«, Suetonius, Titus 8.)
Már trónra lépésekor beteg volt. Rövid, kétéves uralkodás után, amikor meghalt, a rómaiak őszintén meggyászolták.
