káromkodás
káromkodás: Egy része állandósult szókapcsolat, más része a nyelvalakító fantázia pillanatnyi improvizációja; alakilag a → szólásokhoz áll közel. A hirtelen felindulás váltja ki, a köznyelvben gyakran élnek vele, funkciója az indulatszavakéhoz hasonlít. A káromkodásban általában egymást, egymás nemzetségét, az Isten és a szentek nevét emlegetik durva, trágár jelzők kíséretében. Formailag néha az → átokhoz hasonlóak. Pl. Az Isten nyila hordja széjjel a lelkét a tüzes teremtettének!; Az ördög tördelje meg a tüzesen járt kezét! Vannak némileg eufemisztikusabbak is, mint a „teremtésit”, „adta teremtette”, „kutya teremtette”, ezek azonban csak ma tetszenek enyhébbeknek, az elmúlt századok folyamán, amikor a káromkodást igen szigorúan büntették, e formáknak volt a legsúlyosabb büntetése, mert a hivatalos egyházi felfogás szerint ez a káromkodás az Isten mindenhatóságának kétségbe vonását jelentette (ti. hogy nem az Isten, hanem az ördög, a kutya stb. teremtett bizonyos dolgokat). Nemcsak az egyház, hanem a világi hatóságok is szigorúan ítélték meg a káromkodást. Az 1567. évi 9. tc. és az 1604. évi 8. tc. a káromkodás megszüntetését célozza. Történeti források sok adatot őriznek a káromkodás büntetéséről, pl. a karcagi ref. egyház anyakönyvéből származik a következő feljegyzés (1745); „F. Péternek nyelve kivonatván, elmeccetett, azután az akasztófára szegeztetett, végre feje vétetett az Isten ő Felsége ellen való rendkívülvaló sokszori káromkodásáért.” Valószínűleg léteznek réteg- és tájnyelvei káromkodások. Nagyszámú káromkodás maradt fenn az elmúlt századokból különböző jegyzőkönyvekben, panaszos beadványokban, bírósági iratokban stb. A káromkodás gyűjtése és feldolgozása igen hiányos. – Irod. Györffy István: Nagykunsági krónika (Karcag, 1922); Mészöly Gedeon: Áldó az ágyú, alku az áldozás, áldozat az alkonyat (Nép és Nyelv, 1943); Török Gábor: A XVII–XVIII. századi palóc szitkok és káromkodások (Magy. Nyelv, 1969).
Szemerkényi Ágnes
